Second wind

„Akkor ezt mondta Mózes az Úrnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesen szóló. Ezelőtt sem voltam az, de azóta sem vagyok, hogy szolgáddal beszélsz. Sőt nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok én. De az Úr ezt mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az Úr?! Most azért menj! Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!” (2Móz 4,10-13)

Fáradság. Kiüresedés. Kedvtelenül elvégzett munka, kimerítő kötelező körök. Elszürkülő hétköznapok. Kiégés. Külön-külön vagy akár együttvéve is ismerősek lehetnek. A felnőtt, a nagybetűs élet kockázatai és mellékhatásai. Megkérdezhetjük róla orvosunkat, gyógyszerészünket is. Minden bizonnyal lesz náluk egy erős pirula, ami tompítja a kínt. De nem oldja meg, és nem oldja fel.

Megfáradt hit, kelletlenül végigült istentiszteletek, letudós imádság. Kipipálva, hogy legalább ezért ne marcangoljon a lelkiismeret. Azután visszatérés az első bekezdéshez, egyik nap a másik után, egyik hét a másik után. Szoktuk is mondani, hogy csak úgy tologatjuk a napokat. Őszintén? Nem várunk már érdemi változást, csak halk beletörődéssel elfogadjuk, hogy az élet már csak ilyen. Nekünk ez jutott belőle. Talán rossz kontinensre születtünk vagy csak nem a megfelelő országba. Talán, ha egy vagy két döntést nem hibáztunk volna el, mondjuk úgy tíz-húsz évvel ezelőtt, akkor nem itt tartanánk. Vagy mégis? Létezik, hogy nincs oka, hanem célja van? Nos, hadd tanítson bennünket egy több mint 3000 éves történet…

Adva van egy ember, név szerint Mózes, akinek a puszta léte, életben maradása is nagybetűs Csoda. Hiszen éppen akkor jött a világra, amikor az egyiptomi diktatúra hatalomféltésből ezerszám pusztította a rabságban élő nép gyermekeit. Az édesanyja a három hónapos csecsemőt gyékénykosárban bocsátja a Nílus vizére, s a sztorit innen jól ismerjük: a fáraó leánya talál rá, dajkát keres neki, és mit ad Isten, épp az édesanyjára bízzák a fiúcskát. Kap egy teljes egyiptomi kiképzést, idegenek pallérozzák szorgosan az elméjét, de az anyai szív is elcsepegtette beléje a népe iránti szeretetet. Eljön a pillanat, amikor szakad a cérna, látja az embertelenséget, a rabszolgahajcsárok kegyetlenségét, és agyonveri az egyik egyiptomit. A folytatást is ismerjük: elmenekül, rejtőzködik, Midján földjén pedig megállapodik, családot alapít, juhokat legeltet. Elfolynak a napok, elperegnek az évek, s lélekben talán visszagondol az Egyiptomban töltött időre, az ott raboskodó népre, és magában százszor vagy ezerszer lejátssza a mi lett volna, ha… örök slágert. Mégis mit tehetne? Mégis hol rontotta el? Tulajdonképpen már mindegy, őszbe borult a szakálla, nyolc évtizede tapossa a Föld nevű bolygót, egy olyan korban, amikor a harmincat sem érte el mindenki. Elfáradt. Talán sokkal jobban, mint közülünk bárki. Ekkor szólítja meg az Úr. Ekkor kapja az elhívását: „Most azért menj! Elküldelek a fáraóhoz, vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!” (2Móz 3,10) Bár először meg van szeppenve, végül Mózes rendesen kiborul, minden kifogást elővesz a tarsolyából, ami csak eszébe jutott: öreg vagyok, alkalmatlan vagyok, nem hisznek majd nekem, és retorikából is épp, hogy átcsúsztam… Azért csak menj, mert én veled leszek – mondja az Úr –, és megtanítalak majd arra is, amit mondanod kell. Nincs B terv, nincs kompromisszum, neked kell menned! Ez a te esélyed, hogy azzá válj, akinek szántalak…

A Reformáció havában a megújulás sok formájáról szólunk, de talán hallgatunk arról, hogy a kiégett, megfáradt, kiüresedett emberrel is tervez az Úr. Amikor már magunk sem hisszük el, hogy eljuthatunk a nagybetűs Célig. Amikor már nincs semmi objektív okunk a reménységre. Megvallom, a címadással bajban voltam, mert egy olyan jelenséget hozott elém az Ige, amit jó pár évvel ezelőtt hosszútávfutásban tapasztaltam meg – sokakkal egyetemben. Az oroszajkúak azt mondják: második lélegzet (второе дыхание). Az angolszász világ második szélként hivatkozik rá (second wind). Amikor a teljes kimerültség fájdalmában, az összeesés határán valami megváltozik legbelül. Minden bizonnyal köze van a felszabaduló endorfinhoz, a vérünk oxigénszintjéhez és még legalább ezer más felfedezetlen dologhoz, ám egy a lényeg: a futó önmaga felett is győzedelmeskedve beér a célvonalba. Megérkezik. Mózes bemegy a fáraóhoz, a nép pedig kijön vele, és együtt érkeznek meg az Ígéret földjéhez. A lehetetlen mégis lehetséges. Nem fog menni, nem sikerülhet! – állítom. „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” – válaszolja szelíden az Úr. (2Kor 12,9)

P.S.: „Százhúsz éves volt Mózes, amikor meghalt, nem homályosodott meg a szeme, és nem hagyta el életereje.” 🙂 (5Móz 34,7)

Szimkovics Tibor

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..