Krisztus felfoghatatlan áldozatának és örömteli feltámadásának története a mi személyes ügyünk, mindannyian érintettek vagyunk a húsvéti történésekben. Persze, mindannyian kicsit másképp. Ezen az ünnepi napon néhány szerzőnk arra vállalkozott, hogy pár mondatban megosztja velünk, számára személyesen mit is jelent mindaz, ami az első húsvétkor történt: „Isten nem csak úgy elengedte a gonoszságunkat, az önzőségeinket és minden rosszat bennünk. Nem az van, hogy egyszerűen csak oldalra nézett, és megbocsátott, sőt megbocsát mindent már előre. És még ha nem is értem száz százalékban, hogy miért nem ez van, hogy miért volt szükség véresáldozatra a bűnbocsánathoz, húsvét engem erre emlékeztet. Hogy nem ingyen…
Talán joggal várhatnánk el, hogy egy valamire való történet miután elérte csúcspontját, a boldog tanulság levonása felé vezesse az embert. A tetőpont után, ami előtt minden mozzanat meg esemény olyan mérhetetlenül zavarba ejtő és homályos, minden kerüljön a helyére, a kirakós apró részei nyerjék el értelmüket a nagy egészben. Mi meg mélyet sóhajthatunk, becsukjuk a könyvet és visszatesszük a polcra. Aki ilyen várakozásokkal közelít az evangéliumhoz, félő, csalódni kényszerül. Krisztus feltámadása ugyanis, ami vitathatatlanul az evangélium betetőzése, mintha mit sem változtatott volna a drámában szereplő emberi sorsokon. Az első húsvét napjáról szóló leírások nem köntörfalaznak: a tanítványok életét és állapotát…
„Amikor elvezették őt, megragadtak egy bizonyos Cirénei Simont, aki a mezőről jött, és rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után.” (Lk 23,26) Amikor Jézus nagypénteken elindult a Golgotára, hogy „beteljesedjék az Írás”, a Via Dolorosán, azaz a Fájdalmak Útján háromszor is elesett, miközben cipelte a keresztjét. Az őt kísérő sokaság csak bámulta, miközben szenvedett, senki sem könyörült meg rajta, senki sem akart enyhíteni a gyötrelmein. Egyedül az édesanyja, Mária ment oda hozzá, és ölelte meg fájdalmas, reménytelenül óvó szeretettel. Amikor pedig a katonák látták, a „zsidók királya” annyira erőtlen, hogy talán fel sem ér a vesztőhelyre, ráparancsoltak a kísérő sokaságból…
„Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Jézus megfeszítésének napja hangos nap volt. Kiáltott a nép (Mt 27,22–23.25), a Jézust gúnyolók és gyalázók (Mt 27,29.40.44), majd kiált Jézus is, kétszer. A kiáltások mögött indulatok vannak: vérszomj, bosszúvágy, kárörvendés, erőszakosság. Jézus kiáltása mögött kínzó üresség van: Ő, aki a teremtés előtt már tökéletes közösségben volt az Atyával és a Lélekkel, aki ápolta az Atyával való bensőséges kapcsolatát a legfárasztóbb földi napokon is, megtapasztalja az egyedüllétet. Itt száll pokolra Jézus: mikor a kereszten elhagyja az Atya. A Fiú…
Arról, hogy valakivel jót teszünk, vagy valakinek segítséget nyújtunk alapvetően az a kép él bennünk, hogy azáltal kizárólag a másikon segítünk, a másik embernek teszünk jót. Ilyenkor hajlamosak vagyunk nagyra duzzasztott lélekkel azt képzelni, hogy a tettünk csak a másik embernek kedvező. Viszonylag keveset foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy a jó cselekedeteink milyen hatást gyakorolnak a mi lelkünkre. Pedig minden egyes alkalommal, amikor úgynevezett nagylelkűséget gyakorlunk, szinte érezzük is, amint a lelkünk nagyra nő, és már-már szárnyalni tudnánk egyfajta boldogságérzéstől. (Egyébként vannak is olyan kutatások, amelyek azt bizonyítják, hogy a mások felé mutatott kedves gesztusok az egészségünkre is pozitív hatást…
A halál valósága vert fel álmomból. Minden olyan igazinak tűnt. A szeretett végső elköltözése. A könnyek. A jajgató gyásznép. A tehetetlenség lomha érzése, amely az ember minden porcikáját megköti fáradtsággal. A komor református zsoltárok mélabús lüktetése. A pap és a néhány körülötte álló kedélyes kis beszélgetése, amely a temetések előtt a rutin pályájára állítja a szertartást az Isten hivatalosa előtt. A nyitott koporsó és a fölébe hajolók nyugtázó pillantása: tényleg meghalt. Egyetlen borzalmas szimfóniává nőtte ki magát a jelenet, amely berántja az embert valami örvénylő sötétségbe, és nem engedi elmenekülni onnan. Valami végérvényesen lezárult. Az egész azért ijesztő, mert a…
Mikor erre a böjti sorozatra készültünk, több olyan tényezőt és tevékenységet is felsoroltunk, ami szerintünk a mindennapokban segíthet bennünket abban, hogy közelebb kerüljünk Istenhez. A listára felkerült a hit fogalma is – én pedig nagy bátran elvállaltam, hogy erről fogok írni, erről fogok együtt gondolkodni veletek. Bevallom, akkor igazán nem is gondoltam át, hogy ez mennyire nehéz feladat lesz. Hiszen a hitről beszélni hosszú értekezésekben sem elégséges, nemhogy egy nyúlfarknyi blogbejegyzésben. Épp ezért miután elég sok klisét összezsúfolva jó tucatszor belekezdtem már ennek a bejegyzésnek a megírásába, úgy döntöttem, hogy egész egyszerűen csak leírom azt a képet, ami most bennem…
„Akkor ezt mondta Sámuel: Talán ugyanúgy tetszik az Úrnak az égő- és a véresáldozat, mint az engedelmesség az Úr szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél” (1 Sám 15,22) Történetünk egy zavaros helyzetbe vezet bennünket. Saul, az Isten által kiválasztott és felkenetett király az Úr parancsára hadat visel Amálék törzse ellen, és nagyon pontos, egyértelmű utasítást kap: pusztítson el minden embert, állatot és hadizsákmányt. A csata sikeres, azonban a katonák (talán mert Saul elmulasztotta elég határozottan közölni velük a parancsot?) elveszik a zsákmány javát, Amálék királya pedig Saul hadifoglya lesz. Közben megérkezik…
„Mózes ekkor összehívta Izráel összes véneit, és ezt mondta nekik: Menjetek, vegyetek magatoknak juhokat nemzetségenként, és vágjátok le a páskát. Vegyetek egy köteg izsópot, mártsátok az edényben levő vérbe, majd kenjetek az edényben levő vérből a szemöldökfára és a két ajtófélfára. Senki se menjen ki közületek reggelig a háza ajtaján. Amikor átvonul az Úr, hogy megverje Egyiptomot, és meglátja a vért a szemöldökfán és a két ajtófélfán, akkor kihagyja az Úr azt az ajtót, és nem engedi, hogy bemenjen a pusztító a ti házaitokba, és megverjen titeket is.Tartsátok meg ezt az utasítást. Örökre szóló rendelkezés ez nektek és fiaitoknak. Amikor…
Van az a klisé, amit olyankor is szoktunk használni, ha egy giccses lakásdekorációt vagy egy nagyon erős sminket látunk, de akkor is, ha valaki hosszú és unalmas szónoklatba kezd: a kevesebb néha több. És bár tényleg az unalomig túlhasznált mondatról van szó, materialista kultúránknak közel sem ez a mottója. Ami ma tiszteletreméltó, az sokkal inkább a kemény munka, a sok munka, a teperés, hogy jobb pozícióban legyünk, hogy többet keressünk, szebb házban lakhassunk, jobb dolgokat vásárolhassunk magunknak… És mivel mi, keresztyének is ebben a világban élünk, nem nehéz felülni erre a vonatra, amelyen látszólag mindenki más is utazik. Még akkor…
„Bízd az Úrra dolgaidat, akkor teljesülnek szándékaid.” (Péld 16,3) Ehhez a bibliai igéhez köthető az első olyan hitbéli élményem, amikor biztosan tudtam, hogy Isten szólt hozzám. Nagyon sok évvel ezelőtt az egyik osztálytársam ákombákom betűkkel kiírta ezt az üzenetet egy szabálytalanul kivágott papírfecnire, és nekem adta pont akkor, amikor egy elég fontos mérföldkőhöz és megmérettetéshez érkeztem. (Bevallom, nem emlékszem, hogy valaha elmondtam-e neki, hogy ez a gesztusa akkor milyen mértékben járult hozzá az életem alakulásához.) Akkor én ebbe az igébe szó szerint belekapaszkodtam, és a rettegett megmérettetés – konkrétan egy felvételi – sikerrel ért véget. És ez egészen biztosan nem…
Amikor az ember lemond értékeinek, pénzének, életének egy részéről, olyankor egy kicsit mindig meghal önmagának. Ehhez nem feltétlenül szükséges keresztyénnek lenni, elég a jól felfogott üzleti érdek: ha nincs áldozat, nincs nyereség. Persze lelki szempontból másképp igaz ez. Szükségtelen az áldozat, ha az a cél, hogy lekenyerezzük vagy manipuláljuk Istent velük. Az emberi erőfeszítés más területeken sikeres tud lenni, a lelki csatákban viszont kevésnek bizonyul. Az ottani nyereségeink nem a miáltalunk hozott áldozatokból származnak. Kegyelemből van üdvösségünk, a hit által, és ez nem tőlünk van: Isten ajándéka (Ef 2,8). Egyedül kegyelemből. Egyedül a hit által. Egyedül Krisztus érdeméért. Ugyanakkor vannak…