A halál valósága vert fel álmomból. Minden olyan igazinak tűnt. A szeretett végső elköltözése. A könnyek. A jajgató gyásznép. A tehetetlenség lomha érzése, amely az ember minden porcikáját megköti fáradtsággal. A komor református zsoltárok mélabús lüktetése. A pap és a néhány körülötte álló kedélyes kis beszélgetése, amely a temetések előtt a rutin pályájára állítja a szertartást az Isten hivatalosa előtt. A nyitott koporsó és a fölébe hajolók nyugtázó pillantása: tényleg meghalt. Egyetlen borzalmas szimfóniává nőtte ki magát a jelenet, amely berántja az embert valami örvénylő sötétségbe, és nem engedi elmenekülni onnan. Valami végérvényesen lezárult.
Az egész azért ijesztő, mert a jövő lehetséges forgatókönyvét kapja meg ilyenkor előre az ember. Úgy érzi magát tőle, mint azok a színészek, akiknek előbb el kell olvasniuk azt a művet, amiben majd főszerepet kell játszaniuk. Nincs mit tenni: végig kell rágniuk magukat az oldalakon. Bele kell nyugodni, hogy a szerepeket már jó előre kiosztották, és a percek múlásával egyre közelebb kúszik a jövő ködfátyolos birodalmából az előadás ténye, amikor a művet a nagyközönség előtt is elő kell adni.
Ahogy a lidércek egyre messzebb űzettek a kelő nap sugarainak beköszöntével, elmém furcsa mód kezdi előhívni a külső világ időszámításából a tényt: virágvasárnap van. Ebben a pillanatban pedig önkéntelenül összekötődik saját lelkem a Krisztuséval. Felmerül bennem a kérdés: vajon hányszor ébredhetett fel ugyanilyen izzadtsággal és könnyel, hányszor érhette álmában utol saját halálának valósága: a vég, amelyre minden ember készül, de amelyet mindenki ki akar cselezni? Hányszor kúszhatott be tudatalattijának mély rétegeibe a szegeket beverő kalapács ütésének hangja, a csont törésének csikorgása, a rajta körül állók tekintete?
Virágvasárnap van. Különös egybeesés. Mert virágvasárnap igent kell mondani a jövő lehetséges forgatókönyveire. Virágvasárnap igent kell mondani a halálra. Ilyenkor el kell fogadni, hogy az utunk sötétségbe visz, árulások és kínok közé, az Istentől elvetettség pillanatába, mígnem fáradtan érkezünk meg a háromnapos csend Seoljába. Talán éppen ez a szép az egészben. Talán ez éppen ugyanaz az érzés, mint amikor az ember átadja testét a roppant víztömegnek, és megnyugvással lebeg a habok felett, amelyek pedig bármelyik pillanatban megfojthatnák. A beleegyezés pillanatától kezdve ugyanis a szükségszerűség markolása erejét veszti. Az ember kicsúfolja gúnyolóját, és szembenéz végső ellenségével. Igent mond a nemre. Feláll a színpadra, azonosul a ráosztott szereppel, elmondja mondandóját, meghajol és lejön, mint aki tudja: megélte a saját valóságát, az egyetlent, az igazit, amire egész életében készült.
Homoki Gyula
