Talán joggal várhatnánk el, hogy egy valamire való történet miután elérte csúcspontját, a boldog tanulság levonása felé vezesse az embert. A tetőpont után, ami előtt minden mozzanat meg esemény olyan mérhetetlenül zavarba ejtő és homályos, minden kerüljön a helyére, a kirakós apró részei nyerjék el értelmüket a nagy egészben. Mi meg mélyet sóhajthatunk, becsukjuk a könyvet és visszatesszük a polcra. Aki ilyen várakozásokkal közelít az evangéliumhoz, félő, csalódni kényszerül. Krisztus feltámadása ugyanis, ami vitathatatlanul az evangélium betetőzése, mintha mit sem változtatott volna a drámában szereplő emberi sorsokon. Az első húsvét napjáról szóló leírások nem köntörfalaznak: a tanítványok életét és állapotát nem változtatta meg egy csapásra a feltámadás eseménye. Az üres sír első tanúinak, az asszonyoknak nem hisznek az erős férfiak: Üres fecsegés – mondják magabiztosan. Péter elfut a sírig, de ő is csak a csodálkozásig jut. A délutáni órákban Emmaus útján járó tanítványok saját füstbe ment forgatókönyvüket siratják az inkognitóban megjelenő Mesternek, aki se szó, se beszéd, egyszer csak eltűnik a szemeik elől. Estére pedig ott van a bezárt ajtók mögött a tanítványi sereg a saját összezavarodottságában, kételyek között. Félelem, remegés, döbbenet, tanácstalanság, rémület, csodálkozás, értetlenség, gyász, sírás, hitetlenség – ezek a szavak bukkannak fel az első húsvétról szóló híradásokban.
Ismerős rezdülések ezek. Annyira jól tudjuk, hogy mi mindent jelenthet életünkben a feltámadás bizonysága. Hisszük és valljuk, hogy Krisztus legyőzte a halált, hogy minket is részesítsen abban az igazságban, amelyet halálával szerzett. Hisszük és valljuk, hogy Krisztus feltámadása a mi boldog feltámadásunk biztosítéka is. Hisszük és valljuk, hogy Ő hatalmával már most új életre támaszthat bennünket. Mégis, a súlyos szavak bizonyosságán újra és újra rés keletkezik, az egyértelmű reménység pedig lazulni kezd azután, hogy a sziklaszilárd állítások elhagyják a szánkat. Végső soron ezek vagyunk mi: gyenge asszonyi hangok, csalódott Kleopások, rettegő és bizonytalankodó tanítványi sereg, akik bezárkóznak, és önmaguk valóságát szövögetik a négy fal között. Gondosan és szabatosan merülünk el velük együtt a kétértelműségeinkbe, saját tapasztalásaink zavarodottságába és a halál, a végső kudarc uralta mindennapokba.
Ezt a sötét, de mindannyiunk számára olyan jól ismert mechanizmust töri meg Krisztus feltűnése. Kényelmetlenül közvetlen közel érkezik hozzánk. Ajtóstul ront rá a tanítványokra. Hirtelen jelenik meg a sétálók mellett. Ez a közvetlenség pedig felkavaró tapasztalás, mert nem lehet kikerülni, elhessegetni, átlépni rajta, vagy úgy tenni, mintha mi sem történt volna. A zárt ajtók mögött megjelenő Jézust, aki az átszúrt kezeit meg lábait mutatja nekünk, és azt kéri, hogy tapintsuk meg, na Őt, nem lehet ignorálni. A feltámadás – minden feltámadás – megkérdőjelezői számára saját kezeit és lábait nyújtja. A nagy összefüggések feltárása odébb van még. A felemás húsvétvasárnapon először a látásnak van az ideje. Egy nagyobb, igazabb valóság körvonalait kell megsejtenünk a tanítványok előtt. Jézus saját szenvedése, szeretete és áldozata valóságával felel a saját beszűkült valóságukba szorult tanítványoknak. Nyílt sebekkel a bezárt szíveknek. Nézzétek! Tapintsátok! „Hol az a kétkedő szív, mely a szeretetből érte vállalt szenvedés és halál ténye ereje elől kitérne?” – kérdezi Pilinszky, majd hozzáteszi: „Igen, csakis ennek a halálos sebnek a mélyén érinthetjük meg valamennyien kételyeinken túl a Szeretet örökkévalóságát.”.
Egy pillanatra, egy egészen röpke pillanatra, minden hamis hangnak el kell némulnia. Minden általunk fabrikált állításnak a porba kell hullania, mert az Isten szenvedő szeretete találkozik a mienkkel. A kereszt győzelme, a Szeretet értünk hozott áldozata egyszeriben túlnő a magunk kreálta valóságokon. Elképzeljük: ez igaz is lehet. Van egy másik történet a saját magunk által írt szűkös (és valljuk be, sokszor fantáziátlan) történetén túl, amiben Isten sírása és szenvedése az ember boldog reménységéhez vezet. Hogy van egy másik valóság, amiben nem az vagyok, aminek magamat tartom, vagy aminek mások tartanak engem, hanem ahol vádló lelkiismeretem ellenére tökéletes igazságban állok Isten előtt.
A húsvét első napjának feszültsége mind a mai napig velünk marad. A Szeretet sebei valósak. A félelem, a kétely, a nyugtalanság szintén. Újra és újra birokra kel bennünk a feltámadás reménysége és a meghalás reménytelensége. A megnyílt szemek, amik ráeszmélnek Krisztus konkrét szerelmére, újra lecsukódnak. A megnyílt értelem, ami felismeri, hogy az Isten történetében a fájdalom java része a szeretett Fiút sújtja, újra összezavarodik. A hirtelen tágra nyílt valóság másnap megint szűkülni kezdhet. Hitetlen hit ez a mienk, törékeny bizalom, ami ki van szolgáltatva a legkisebb fuvallatnak is. De a Feltámadott tudja ezt, és újra meg újra megjelenik a zárt ajtóinkon keresztül, kezeit meg lábait nyújtja felénk ma is, hogy emlékeztessen az igaz valóságra, amiben a végső szó nem a halálé és nem a félelemé, hanem az életé és a szereteté.
Homoki Gyula
