„Igen rettenetes az Isten a szentek gyűlésében, és félelmetes mindazok között, akik körülötte vannak.” (Zsolt 88, 8) Valahogy ezt a kemény Istent sosem tudtam sehova se rakni. Miért félelmetes? Értem én, hogy amikor az ember a szenttel találkozik, összeroskad önmaga semmisség-érzésétől. Teremtő és teremtmény viszonyában nem is lehet ez másképp. De ezen a szörnyű nagyságon túl, melyet ember nem képes befogadni, van-e valami jelentősége annak, hogy Isten félelmetes? Nemrég rájöttem, hogy talán igen.
A mindentudó és tévedhetetlen Wikipédia szerint a konfliktus nem más, mint egyének vagy társadalmi csoportok közötti olyan összeütközés, amely mögött igények, szándékok, célok, érdekek állnak. Úgy gondolom, mindannyian ismerünk olyan embereket, akik keresve keresik az alkalmat, hogy végre konfrontálódjanak a másikkal. Ők az örökös vitatkozók, kalandkedvelők, akik szerint egy probléma megoldása mindig a kiborulás és a vélemények ütköztetése. Nem róluk szeretnék írni, bár ők is megérnének egy mesét. Azokról szeretnék írni, akik az osztályteremben nem mernek felnézni a könyvükből, amikor felelésre kerül a sor, mert hisznek abban, hogy ha ők nem látják a tanárt, a tanár sem látja őket. Azokról,…
Jézus Szentlélekkel telve visszatért a Jordántól, és a Lélek indítására a pusztában tartózkodott negyven napon át, miközben kísértette az ördög. Nem evett semmit azokban a napokban, de azok elmúltával megéhezett.Az ördög pedig így szólt hozzá: Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy változzék kenyérré.Jézus így válaszolt neki: Meg van írva, hogy „nem csak kenyérrel él az ember”. Ezután felvitte őt az ördög, megmutatta neki a földkerekség minden országát egy szempillantás alatt, és ezt mondta neki: Neked adom mindezt a hatalmat és dicsőséget, mert nekem adatott, és annak adom, akinek akarom. Ha tehát leborulsz előttem, tied lesz mindez. Jézus így válaszolt neki: Meg van…
Szóval, hogy is kezdődött ez a bejegyzés? Ráírtam random három fiatal barátomra facebookon, s egyetlen egyszerű kérdést tettem fel nekik: Mi a célod az életben? Ketten közülük a semmivel válaszoltak. Püff. Ahogy így pörgettem a fejemben a gondolatokat, képzeletben szétnéztem a fiatal felnőtt ismerőseim között, lélekben megálltam a beregszászi korzó közepén és néztem a szembejövő emberáradat arckifejezéseit, a semmi, mint végső értelme és célja az életnek, már nem is tűnt olyan hihetetlennek. Felkelsz és semmi. Munkába mész és semmi. Bulizni mész, hánysz és marad a semmi. Elmész külföldre dolgozni, a napok monotonon telnek, ugyanaz a forgatókönyv, és a végén marad…
„Ezt mondta: Szeretlek, Uram, erősségem! Az Úr az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram! Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségeimtől.” Zsolt 18,2-7 Mikor mondtad utoljára Istennek, hogy „Szeretlek, Uram, erősségem!”? Egyáltalán mikor szóltál hozzá utoljára úgy, hogy abból a teljes hála és szeretet szólalt meg? Vagy úgy érzed, nincs miért hálás legyél?
Ahogy észrevétlenül, vagy nagyon is küszködve felnövünk, egyre több az álmatlan éjszakánk. Napjaink telve vannak tennivalókkal: elintézendő ügyek, kifizetetlen számlák, családi és párkapcsolati konfliktusok, gyereknevelés, jövőtervezés. Egyre többször fáradunk bele életstílusunkba, erre ráadásul a mai nap Jézus kér tőlünk valamit. Nem elég, hogy egész héten másoknak kellett megfelelnünk és másokra dolgoztunk? Nem elég, hogy azokat a feladatokat és vállalásokat sem bírjuk, amiket mi választottunk? Még Jézus is rátesz egy lapáttal? https://www.youtube.com/watch?v=cVS7i9TyqSE
Különös dolog a kórusban éneklés. Megtapasztalni, ahogy a magányos hangokból, gyakorta diszharmonikusan összecsengő különböző dallamokból végül valami fenségesen gyönyörű születik. Olyan ez, mint amikor mélyet lélegzel a szinte fájdalmasan tiszta hegyi levegőből: a szmogos, szürke hétköznapi rohanásból egy percre valószerűtlen nyugalomban landolsz.
„Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok ellene a hitben szilárdan, tudván, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken e világban. A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké.” (1 Pét 5,7-11) Előfordult már veled, hogy valakinek a nehézségeidről, gyötrődéseidről akartál beszélni, de megijedt és lerázott egy igével? Talán éppen ezzel: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki…
“Az első korty a tudomány poharából ateistává tesz. De a pohár fenekén ott van Isten.” (Heisenberg, bár egyesek Newtonnak tulajdonítják) Míg bele sem kortyoltál a tudományba, addig igazából el sem gondolkodtál, nem érdekelt a cáfolat; mondtak valamit és te feltétel nélkül elfogadtad. Hittél. Aztán belekóstoltál, találkoztál ellenérvekkel, megálltál egy szinten és akkor azt hitted el, hogy a dolgok egyszerűek, megmagyarázhatók, Isten pedig tagadható. Aztán egyre jobban elmerültél a tudományban, felfedezted, hogy a matematika is absztrakció, a tudományok felső szintje igazából már szinte filozófia, mert minél közelebb akarnak kerülni az igazsághoz, annál több találgatásra, spekulációra kényszerülnek. Rájöttél, hogy igazából mindennek a…
Van egy jó és egy rossz hírem. Mondom a rosszat előbb: megtörténhet. Nem vagyok paranoiás, és igyekszem a gondolataimat nem azzal megtölteni, mit nem szeretnék. Van viszont egy pár dolog, amelyről gyerekkorom óta hittem, hogy velem nem történhet meg.
„… azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19,10b) Tititiririti-tiriri-tititirititiriri, Türütürürürü-türü-rütütürürü… Ugye ismerős a dal? Ha esetleg nem, akkor elárulom: a Trónok harca főcímdalának professzionális átírása ez (biztos vagyok benne, hogy már dúdolod is a fejedben). Igazából keveseknek kell bemutatni napjaink – minden valószínűség szerint – legközkedveltebb, leghíresebb, leg-leg-leg sorozatát. George R. R. Martin A tűz és jég dala regényciklusának televíziós adaptációja mára már milliókat szegez hétről hétre a képernyők elé. Bevallom őszintén: engem is. Van Martin világában valami egyedi, amit egyetlen fantasy-világban sem leltem még meg eddig ilyen határozottan. Ez pedig a megváltás után sóvárgó világ képe.
Egyik reggel a magam megszokott tempójában haladtam (ami inkább nevezhető loholásnak, mint sétagaloppnak), és a vasútállomáshoz vezető utcán egy asszony araszolgatott előttem, jól megtömött táskákat cipelve. Megelőztem. Erre ő is rákapcsolt és visszaelőzött. Nem sokáig bírta, megint lehagytam. Amikor már sokadszorra ért utol a néni, levegő után kapkodva megszólított: „Mondja már kedves, késik az órám, hogy ennyire kell sietnünk a vonathoz?” „Ja nem – válaszoltam -, én nem az állomásra megyek, hanem munkába.” Erre ő megkönnyebbülten felsóhajtott és visszaváltott a saját ritmusára. Jól megizzasztottam szegényt, sajnáltam is miatta, ugyanakkor az egész napomat feldobta ez a kis félreértés.