Úgy érzem, mintha nem csak a mostani időszak, de az egész életem egy advent lenne. Várakozással telik, karöltve egy vággyal, hogy milyen ember lehetnék. Szeretnék úgy felkelni egyszer, hogy igazi erőre kapok: magabiztos leszek, mégis alázatos; szelíd, de ha kell, állhatatos; szeretetet adok mindenkinek kivétel nélkül, és hittel tekintek a nehézségekre. Néha olyan, mintha ez a személy ott lenne mélyen bennem, mert sokszor kényelmetlen már ez az állapot, fáj és húzódik a lelkem, mintha ki akarna törni belőle valami.
Az elmúlt években az emlékek rám aggattak pár címkét: nem elég jó, érdektelen, átlagon aluli. A félelmek és hiedelmek berögződött rossz szokásokat eredményeztek. Ez a sok szenny beteríti a lelkemet, mint ahogy a diót körbeveszi a nyers, zöld héja. Nehéz szabadulni tőlük.
Aztán ott találom az énem valódi arcát , és ezért a felelősséget már tényleg nem kenhetem másra, mert ennek a vonásai – mint a dió barna, kemény, csontos héja –, a génjeimben és a csontjaimban gyökereznek. Bűnök, amik a szerveimet átjárják; tulajdonságok, amik velem születtek. Tartóoszlopai ezek a személyiségemnek, és kiragadni őket nem tudom.
Valahol ez alatt rejtőzik az az én, aki lehetnék. Olyan lehet ez, mint a dió belseje: fehér és nyers. Érnie kell még, de ebből egyszer egy új fa, egy új élet bimbózhat.
A dió nyers héját le tudom hámozni, de a csontos héját puszta kézzel, egyedül nem tudom feltörni. Számomra az advent egyik üzenete, hogy megszületett Ő, aki lehámoz, megtör és erővel tölt fel. A segítség már úton van, és a várakozásom egyszer véget ér. Jézus elvezet az Atyához, Akinél ott az új, gyümölcsöt termő életem kulcsa. Krisztus a fény, ami szükséges a növekedéshez, általa az lehetek, aki már rég lehetnék.
Böszörményi-Bálint Eszter
