Jelkép, amivel az ünnep idejét mérem. Gyertyát gyújtok és megköszönöm, hogy éltem még egy napot, hetet. Hogy közelebb kerülhetek egy lépéssel a karácsony titkához. Iránytű, amivel keresztülvergődhetek a zsúfolt mindennapjaimon, hogy a végcélra, az ünnep szívére nézve megérkezzek Isten örömébe. Ez számomra az adventi koszorú.
Sokat forgattam, díszítettem, és vele együtt öltözött díszbe a szívem is. Eszembe jutott: sokkal gondosabban készít Isten az Egyszülött visszajövetelére, mint ahogyan én készítettem a koszorút. Ahogy a díszek és gyertyák rákerültek, növekedett szívemben a remény: talán idén csendes, boldog ünnepünk lesz. Megkerestem méltó helyét a házban és reménykedtem, engem is fényforrásként használ fel a helyemen Uram, aki díszíti lelkemet, ünnepemet.
Élettelen tárgy, amit felhasznál az élő Isten, hogy ne fékezés nélkül robogjak bele a karácsonyba. Kellék, aki a Főszereplőre mutat: lángjai Jézus értem elégő életére, díszei az ajándékozó isteni szeretet gazdaságára, zöldje az élő reménységre, amibe kapaszkodom, hogy visszatér az Úr, talán még ma.
Nem tartogatom csupán a vasárnapokra, esténként meggyújtom a gyertyákat, és várom az Urat. Tudom, amikor majd Ő megérkezik, Nála is lesz egy koszorú, a dicsőség hervadhatatlan koszorúja (1Pét 5,4). Az, amit én készítettem, szükségmegoldás, pótcselekvés, miközben várom az Igazit. Tudom, olyan biztosan eljön, mint ahogyan érzem a tél illatait és számolom a napokat szentestéig. Ma gyújtsd meg velem együtt a gyertyákat, várjunk együtt és mondjuk: „Marana tha! Jöjj, Uram, Jézus!”
Laskoti Zoltán