Karácsonykor millióan próbáljuk megfogalmazni, mi is ennek az ünnepnek a lényege. Faljuk a legjobb idézeteket, osztjuk a neten, ami tetszik, próbáljuk előhívni azt a bizonyos karácsonyi feelinget. Valahogy úgy rágörcsölünk az egészre. Magam is így vagyok ezzel, s amikor írom ezt a rövid szösszenetet, ugyancsak felfedezem magamban azt a belső kényszert, hogy valami újat, valami igazit kell mondjak. Mintha a karácsonyi ünneplést valami kényszeresség jellemezné: muszáj jól érezzem magam, tökéletes kell legyen, az érzés is meg kell jöjjön. Ezen még tolnak egyet a filmek, a reklámok a maguk mesterkélt hangulatával. (Bár megmondom őszintén némelyik nagyon eltalálja a lényeget, sokszor jobban, mint az egyház.) Nem könnyű függetleníteni magam ettől az érzéstől, kényszertől, muszájtól. Pedig nagyon szeretném. Ezért igyekszem belenézni magamba, mit is találok legbelül…
Hát nem tetszik. Katyvasz van, valami bődületes összevisszaság. Valami olyasmi, mint egy karácsonyi vásár a maga fényeivel, betlehemével, adok-veszek kürtőskalácsos hangulatával. Fények, hangok, illatok, emberek. Zene, harang, kántálás. Gyermekkori emlékek, családi összejövetelek, gyerekeim reakciói a fa alatt. Szolgálatok, gyülekezetek, hideg szentesték. És rengeteg emberi arc, belső csalódás, elégedetlenség: vajon jól csinálom?
Sorolhatnám még…
Lehet magam vagyok ezzel az egésszel. Lehet te is érzed ezt… Mégis van bennem valami rezgés, valami még meg nem fogalmazott megvilágosodás. Valami belső ráeszmélés.
Jézus születését ünnepeljük. Hányszor beszéltem én magam is arról, hogy az ünnepi kavalkád elrejti a lényeget. Ott zeng a fülemben a múlt karácsonyi ifis fellépés kérdése: hová rejtettétek el Jézust? Mennyiszer próbáltam rávilágítani egy-egy prédikációban arra, mit is ünneplünk, hogy megértsék az emberek, mennyire fontos, hogy az Isten testet öltött. S most úgy érzem, valamit rosszul csinálok. Miért várnám el a szomszédomtól, hogy ünnepelje a gyerekem születésnapját? Igazából, az nekünk fontos, a családnak. Miért várnám el az emberektől, hogy ünnepeljék Jézus születését, hiszen ez nekünk fontos, akik értjük, hisszük és éljük ennek a jelentőségét. Mondhatnám így: a családjának.
És mégis, annak ellenére, hogy sokszor fogalmuk nincs róla miről szól, összejönnek az emberek és ünnepelnek. Énekelnek, zajongnak, adakoznak, segítenek, felszabadulnak, próbálnak egy kicsit elcsípni abból, ami nekünk Jézusban megadatott: békességet, szeretetet, életet vinni a hétköznapok közé. Próbálnak élni, kicsit másként lenni, mint máskor. Ez a felismerés engem örömmel tölt el. Örömmel és hálával, hogy akkor, amikor én elcsendesedek és barátomként szólítom meg az ünnepen az élő Jézust, a világ is megáll és ünnepel, tudva és tudatlanul, hittel és hitetlenül, mégiscsak azért, mert valamikor réges-régen, egy betlehemi istállóban földre szállt a szerető Isten. Eljött, hogy része legyen az emberiségnek, hogy együtt örüljön, sírjon, táncoljon, nevessen, öleljen, szeressen, fájjon neki és szenvedjen velünk, értünk. Jelen volt, része volt az életüknek, elszenvedte kicsinyességüket, menekült a gyűlölet elől és szembenézett a halállal.
Azt érzem, nem bele kell vinni a karácsonyi kavalkádba Jézust, hanem észre kell venni ott. Hiszen ott van, ahol az emberek. Márpedig karácsonykor miatta vannak együtt az emberek! Lehet egyre nehezebb észrevenni, de ott van köztük. Egy mosolyban, egy segítő kézben, egy ajándékozó ölelésben, egy ünnepi koccintásban, a családban, akik rég látták egymást, de most együtt vacsoráznak, a sétáló párban a karácsonyi fények alatt, egy forró levesben a melegedőn. Ott van a szentesti istentiszteleten, a misén. A csendben és a zajban. A megállásban és a rohanásban. Ott van mindenütt, mindenhol, mindenben, hiszen nincs karácsony Nélküle.
Engem ez a felismerés boldoggá tesz! Mi mást jelentene az, hogy velünk az Isten, ha nem ezt?
Legyen boldog a te karácsonyod is! Ott van veled Jézus, ünnepelj!
Szanyi György
