„Dávid tanítókölteménye. Imádság abból az időből, amikor a barlangban volt. Hangosan kiáltok az Úrhoz, hangosan könyörgök az Úrhoz. Kiöntöm előtte panaszomat, elmondom neki nyomorúságomat.” (Zsolt 142, 1-3)
„Ó, milyen vak homályban futnak
akik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.
Valamikor kézen vezettél;
szökni akartam, de nem engedtél,
csend volt szívemben és a csendben
szavad szólt, mindennél szebben.”
Keresztury Dezső verse tökéletesen megragadja azt a lelkiállapotot, amiben a zsoltár írója, Dávid van. A zsoltár felirata szerint ez a tanítóköltemény abból az időből származik, mikor Dávid a barlangban volt.
A kiválasztott egyedül van, elhagyatott. Térdre kényszerült és egyedüllétének oka nem csupán Saul haragja és féltékenysége, hanem saját, Isten nélkül meghozott döntései is. Az atyai háztól a csatamezőig, a csatamezőtől Saul királyi palotájáig ragaszkodott Dávid Istenhez, de mikor az ellenséghez, a filiszteusokhoz futott Saul elől, elengedte az Úr kezét és hibát hibára halmozott. Az egyedüllét még fájdalmasabb, mikor visszagondol a múltra: valamikor kézen vezettél, Uram… valamikor körülvettek barátok, rokonok, jóakarók… De mindez elmúlt. Egy állandó pontja maradt Dávid életének: az imádság, az Úrral való kapcsolattartás.
Jó ezt látni, hogy nincs olyan mélység vagy magasság, ahol ne kiálthatnál, könyöröghetnél te is. Dávid más ember a palotában és más ember a barlangban – de Ura ugyanaz!
Ebből a zsoltárból és Dávid életéből is láthatjuk, hogy a térden megtanult leckék megmaradnak.
A zsoltár tanítóköltemény – térden tanult leckékre emlékszik Dávid, amiket tovább akar adni. Az énekes hangosan kiált és könyörög, nem fojtja el mindazt az elégedetlenséget, keserűséget, ami benne van. Széthullott az élete, és nem próbálja meg a darabjait egyedül összeilleszteni. Ahhoz viszi, aki össze tudja rakni. A zsoltárban kinyílik az imádkozó szíve, de már nem fér bele semmi, tele van keserűséggel, félelemmel, szégyennel, bizonytalansággal. Mindezt először ki kell öntenie, hogy megtelhessen békességgel. Ezért kinyitja a száját és hangosan kiált, könyörög. Önti és önti az Úr elé mindazt, ami feszíti és beteggé teszi belülről.
„Kiöntöm előtte panaszomat, elmondom neki nyomorúságomat”. Dávid tudja: Ura kész, hogy meghallgassa. Jézushoz is özönlöttek az élet hajótörötjei, Ő meghallgatta, szerette őket, gyógyultak mellette. Kedves Olvasó, ha úgy érzed, te is tele vagy, kezdd el néven nevezni, az Úr elé vinni a leltárt, mi az, ami lefoglalja időd, erőd, gondolataid? Mondd el neki, miért és mitől érzed magad rosszul, nyomorultul – vagy ha az okot nem is tudod, hívd segítségül, ha rosszul vagy! Eljuthatsz Dávid bizonyosságára: „Amikor elcsügged a lelkem, te akkor is ismered utamat”. Ő tovább, többet, tisztábban lát, mint te meg én.
Ha Dávid annyit imádkozott volna a palotájában, mint a barlangban, később nem bukott volna akkorát királyként, hívőként és édesapaként, mikor belelépett a Kísértő csapdájába. Érdekes, mikor sokan mélyen vannak, milyen buzgón tudnak térdelni és könyörögni, segítséget kérni. Aztán ha jobbak lesznek a körülményeik, egyszerre nem lesz idejük a könyörgésre. Mindaz a jó és szép, amiket a jó napokon megtanulunk és átélünk, feledésbe merül – a legnagyobb jellemformáló változásokat a barlangokban, völgyekben, próbákban, térden állva kapjuk.
TeSó, lehet most te jársz Dávid cipőjében, tele vagy bűntudattal, szégyennel, nehezteléssel, haraggal. Lehet most téged kényszerít térdre a viselt terhek súlya és a Mindenható hatalmas keze. De ha végül térdre hullsz, pont jó helyzetben vagy ahhoz, hogy elkezdd felemelni a lelked és életed ahhoz, aki azt ígérte, hogy a megrepedt nádat nem töri el, a füstölgő mécsest nem oltja el. Az Ő kegyelméből a térden megtanult leckék megmaradnak és ezutáni életed, hited építőkövei lesznek. Mert ami a csúcson történik, akármilyen magasztos, elfelejtjük, a mélyben szerzett tapasztalatokból viszont újrakezdés, új élet, hit és helytállás születhet.
Kérd az Urat a vers folytatásával:
„Én Istenem, hívj vissza engem!
Magam maradtam, eltévedtem.
Légy bátorságom, bizodalmam;
ó, légy úrrá megint Te rajtam!”
Laskoti Zoltán
