Úszom. Befelé. A tó vize egyre sötétebb. A part zsivaja mögöttem egyre halkabb, lassan egybeolvadnak a hangok és csupán csöndes zúgássá sűrűsödik. A víz lassú hullámokban vesz körül, meg-megcsillan rajta a nap sugara. Lassan kisimul felborzolt idegrendszerem. Már túl régen eljöttem, vissza kellene menni – gondolom, és lassan megfordulok. A part messze van, a víz félelmetes mélysége tart. Nem vagyok fáradt, magabiztosan úszok. Tudom, hogy ki tudok úszni a partra, igazán nem vagyok veszélyben. Mégis eluralkodik rajtam az érzés: egyedül vagyok. Most hiába akarok kilépni a biztos talajra, nem tehetem. Meg kell várnom, amíg odaérek. Nyomasztanak a gondolataim, rámterhelődik, hogy nem tehetem, amit akarok, az életem most a vízen van, és én kiszolgáltattam magam. Tudom, hogy partot fogok érni pár perc múlva, de most… most elveszítettem a kontrollt az életem felett, most fölém tornyosul a pánik. A természet csöndjében most a gondolataim kezdenek hangos zsongássá válni.
Az egész élet ilyen. Eltervezem, kigondolom, tudom, hogyan kell. Aztán jön valami, ami az egészet a feje tetejére állítja, s máris kicsúszik a biztos talaj a lábam alól. Jön az „én nem így terveztem”, „nem ezt akartam”. Aztán rámszakad, mint Illésre ott a rekettyebokor alatt: nem vagyok jobb elődeimnél. Mennyi elhatározás, mennyi terv, mennyi álom, amely széthullott, megkopott, feledésbe merült. Mennyi elindulás, hogy én jól fogom csinálni, jobban, bölcsebben, boldogabban. Aztán mennyi mulasztás, indulat, tévedés, amely mindezt összetörte. Nem vagyok jobb elődeimnél.
A gondolatok kavargásába egyre élesebben és tolakodóbban hasít bele a gyerekek hangja: nevetés, veszekedés, elégedetlenkedés, öröm. Aztán vízcsobogás. A víz már zavarosabb, felkavarták. Ahogy a lelkem kavarta fel a mélység. Lassan biztos talajon állok. Mindaz a vihar, ami bennem dúlt, kívülről nem látszik. S én úgy szeretném hinni, hogy nemcsak most értem biztos talajt, hanem mindazok a most viharosnak látszó kérdések is választ találnak, amelyek felszakadtak bennem. Tudom, hogy az Úr nem csak a múltamban Úr, de előttem jár és sziklára helyezi lábam. Tudom, ahogyan azt is tudom, hogy képes vagyok kiúszni. Jó lenne nem csak tudni, de jobban bízni, erősebben hinni, hiszen Ő valóban előttem jár, Ő megtart.
Szemere Judit
