Illés próféta nagy hűséggel követte az Urat, hirdette az igét, de volt, amikor megfáradt. Akkor elvonult, egyedül volt, és így is látta magát:

„Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni” (1Kir 19,10b).

Megjelenik előtte az Úr, halk és szelíd hangon szólítja, s ő ugyanerről tesz bizonyságot: egyedül vagyok a szolgálatban. Egyedül vagyok a nehézségeimmel, a terheimmel. Pedig nem volt egyedül, valamivel később azt olvassuk, hogy hétezer ember volt, aki nem hajtott térdet a Baal előtt. Hétezer ember, ő mégis egyedül érezte magát.

Mostanában sokszor eszembe jut Illés, amikor megfáradt. Előttem vannak szolgáló közösségek, ahol mégis egyedül vannak az emberek. Hitoktatók, lelkészek, ifjúsági munkások, keresztyén emberek, akik a maguk helyén megállnak, szolgálnak, hirdetik az igét vagy egyszerűen végzik az Istentől kapott feladatot: tanítók, anyák, apák, munkások. Végzik a dolgukat egyedül. Viszik a feladatok, a korszak terhét, mintha egyedül volnának a küzdelemben. Olyan jó volna látni azt a hétezer embert, és ráébredni, hogy mégsem vagyok egyedül. Más is küzd azzal a nehézséggel, amivel én. Rendben van, amit érzek, amit átélek. Ha küzdelmeim vannak, nem biztos, hogy velem van a baj, csak az életben vannak küzdelmek, és ez így van helyén.

A Zsidókhoz írt levél azzal biztat, hogy

„mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát” (Zsid 12,1).

Vajon minket nem vesz körbe a bizonyságtevőknek nagy fellege? Előttünk nincsenek olyan bizonyságok – a magunk vagy mások életéből –, amelyek erőt adnak továbbmenni, újra felállni a megfáradásból és megújult erővel tenni a ránk bízottakat? Én azt hiszem, hogy ott vannak a bizonyságok, csak talán elhalkultak. Hadd biztasson minket az Úr arra, hogy erősödjön fel a mi hangunk a bizonyságtételre, mondjuk el a testvéreknek – vagy alkalom adtán akár idegeneknek is –, hogy mit éltünk át az Isten mellett. Hadd legyen nyitott a szemünk és fülünk a mások bizonyságtételére. Ott van körülöttünk az a bizonyos felleg: lássuk meg, halljuk meg és merítsünk belőle erőt, hiszen nem vagyunk egyedül sem az örömünkkel, sem a bánatunkkal, sem a nyert csatáinkkal vagy éppen a most folyó küzdelmeinkkel. Merítsünk erőt, hogy valóban állhatatossággal futhassunk meg az előttünk álló pályát!

Szemere Judit

Írjon hozzászólást

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.