A minap a tízéves fiam hirtelen odaugrott hozzám a tévé távirányítójával a kezében, és közölte, talált egy nagyszerű filmet, amit most azonnal meg kell néznünk. Kettőnknek! Nyilvánvalóan este nyolckor jutott ez eszébe egy nagyon fárasztó nap végén. Mérlegelnem kellett, hogy válasszam-e a szokásos esti rutinunk levezénylését, vagy fogadjam-e el az ajánlatát, amit csillogó szemekkel tett, abban a reményben, hogy így két órával kitolhatja a lefekvési időt. Sokszor úgy érzem, hogy rendkívül messze kerültem már a kiskamasz kortól, de abban biztos vagyok, hogy alkalmanként (de csak nagyon ritkán!) teret kell engedni a szárnybontogatásoknak. Csekkoltam a biztonság kedvéért, hogy ne horrorfilmet akarjunk nézni, egy családi vígjátékot talált az egyik streaming csatornán, így bekuckóztunk a tévé elé és elindítottuk. Igen, úgy vágtam bele, hogy azt sem tudtam, miről szól, ami akár veszélyes is lehet. Mert mi lesz, ha kérdéseket tesz fel a gyerek? (A másik dolog, amit tudok a kiskamaszokról az, hogy ezek folyton kérdezgetnek.) Számomra komfortosabb, ha fel vagyok készülve a váratlan helyzetekre, de ez most egy első alkalom volt: az első komolyabb filmélményem a nagyfiammal.
Sosem vallanám be neki (ti se áruljátok el), hogy már ott megnyerte a filmnézés jogát, amikor elindította a Nyári tábor Anyuval c. filmet, és Natalia Oreirót pillantottam meg a főszerepben. Hirtelen, igaz csak egy röpke pillanatra magam is kiskamasznak éreztem magam. Az én generációm még biztosan emlékszik a Vad angyal c. szappanoperára, amit mindannyian néztünk – akár akartuk, akár nem. Én bevallottan azok közé tartozom, akik nyíltan akarták körmüket tövig rágva végig reszketni az argentin szappanoperák eme kincsét, és pont ezért kaptam fel a fejem erre a 2024 decemberében megjelent filmre, amiben a főszereplőt, mint régi kedves barátot köszönthettem, immár anyaszerepben. A helyemben ki ne azonosult volna vele már az első percben? A film éppen arról szól, amit a címe sugall: két főszereplője, anya és 12 éves fia közös nyári táborozásban vesznek részt. Az édesanya, Patricia (Natalia Oreiro) egy félelmet nem ismerő, elvált, kissé irányításmániás üzletasszony, aki a lelke mélyén imádja a kalandokat, a váratlan helyzeteket és a kisfiát. A kapcsolata azonban Ramival (Milo Lis) nem teljesen felhőtlen, olyannyira, hogy a kisfiú inkább az édesapjához költözne. Amikor Patricia ezt megtudja, mindent megtesz azért, hogy menő anyuka legyen. Képzelhetjük, hogy itt kezdődnek a bonyodalmak, mert semmi menő nincs abban, mikor egy édesanya elkíséri tinédzserkorú csemetéjét táborozni.
A film jó hangulatú családi vígjáték, bár nem egy toplistás kategória. Arra éppen jó, hogy az ember eltöltse vele egy semmittevős szombat délutánját (vagy estéjét). Nem is az a típus, amit normális esetben mindenkinek nagy hévvel ajánlanék: a történet szép, de elég kiszámítható, és nem igazán hoz különösebb katarzist. Még az elején van egy jelenet, ahol Patricia próbálja rávenni Ramirót, hogy zuhanyozzon le, mire a válasz az, hogy „Nincs kedvem. Az én testem, az én döntésem, te tanítottad.” Jellemző. Az ilyen pillanatok miatt kezdek kételkedni az önállóságra nevelés értékében.
No de, rólam a közeli családtagjaim tudják, hogy bármilyen filmen képes vagyok bőgni, ezen a nagyfiam gyakran viccelődik. Most azonban a film egyik pontja olyan megható volt mindkettőnk számára, hogy együtt engedtük szabadjára a könnyeinket. Nyilván a mi kapcsolatunkban is vannak konfliktusok, hiszen a fiam kamaszodik, én öregszem és mindkettőnknek megvannak a maga harcai. De itt, most, egy középkategóriás film kellős közepén bizony összekapcsolódtunk néhány percre. Emiatt nagyon jó alkalmunk nyílt arra, hogy beszélgessünk –a filmről és a mi kettőnk közti konfliktusokról is. Rádöbbentem, hogy az én kamaszom éppúgy bele tudja magát élni a szereplők helyébe, mint én magam is, és már elég érett ahhoz, hogy egy film miatt más aspektusokat is megvizsgáljon, ne csak a sajátját. Nagyon klassz beszélgetést generált ez az élmény, és emiatt igazán hálás vagyok. Tinikkel beszélgetni nem annyira egyszerű, mint gondolnánk, főleg nem komoly témákról.
Nem tartom magam kiváló anyának. Időnként kitalálom, hogy együnk süteményt vacsorára (bármennyire is egészségtelen), vagy engedem a gyereket unatkozni (hadd találja ki maga, mivel akar foglalkozni), és néha a jövőben is elengedem az esti lefekvési időt, hogy megnézhessünk egy filmet csak mi ketten. Nem azért, hogy menőbb anyuka legyek, hanem az ilyen közös élmények miatt. Ti mind, akik kamaszokat neveltek – olykor-olykor engedjétek el magatokat és a lefekvési időt! Használjátok ki az alkalmakat, amikor a gyerkőc veletek akar lenni. Akár tévézni, társasjátékozni, sétálni, táborozni szeretne vagy épp sarazni a kertben. Nem tudhatjátok, mikor adódik lehetőség egy jó kis beszélgetésre. A Nyári tábor Anyuval éppen megfelelő arra, hogy együtt lazítsatok egy kicsit a kölyökkel. Ha közösen nézitek, készítsetek oda néhány zsepit is.
Nigriny-Demeter Adrienn
