Gondolatok az Életrevalók c. francia vígjáték-dráma alapján
Közel 15 éve jelent meg az Életrevalók c. nagyszerű francia dráma, és itt a TeSó blogon valahogy eddig nem tárgyaltuk ki. Pedig mekkora veszteség lenne elmenni emellett az igaz történeten alapuló film mellett úgy, hogy bele sem nézünk. Megvallom, nem igazán kedvelem a francia filmeket, de az Életrevalók az egyik kedvencem. Olyannyira, hogy bármikor adják le egy-egy tévécsatornán, szívesen nézem újra. Így volt ez pár napja is, és így történt, hogy a filmmel és a történettel kapcsolatos gondolataimat most ti is olvashatjátok.
A történet röviden: a milliomos üzletember, Philippe (Francois Cluzet) nyaktól lefelé teljesen lebénult egy baleset következtében. Később élete szerelmét is elveszíti. Egyre mélyebben süllyed a depresszióba, újabb és újabb ápolókat kénytelenek keresni számára. Ekkor ismerjük meg Drisst (Omar Sy), aki valójában csak azért jelentkezett az állásra, hogy megkaphassa a munkanélküli segélyt. A börtönviselt, kétes előéletű, iskolázatlan fiatalember ugyanis arra számít, hogy természetesen „kvalitásai ellenére” sem kaphatja meg az állást, és még ebéd előtt távozhat a jól kiérdemelt aláírással, ami a segélyezéshez szükséges lenne. Csakhogy az interjú során olyanokat mond a tolószékes betegnek, hogy „nem kell pattogni”, és gyakorlatilag bunkó paraszt módon viselkedik, semmi humánum, semmi könyörület, semmi szánalom. Ez felkelti Philippe érdeklődését, aki arra vágyik, hogy végre valaki ne úgy bánjon vele, mintha egy drága hímestojással. Kettejük munkakapcsolata sok-sok izgalmas kaland, megható és megmosolyogtató jelenet után lassan barátsággá válik. Driss a maga laza stílusával felüdülést hoz nemcsak Philippe, hanem teljes háztartása életébe is. Ám a Philippe által képviselt elegancia és életmód ráébreszti Drisst arra, hogy többet akarjon az élettől, mint börtönben sínylődni ékszerlopás miatt.
A film igaz történeten alapul, Philippe Pazzo Di Borgo 1993-ban történt siklóernyős balesete után vált mozgásképtelenné, három évvel később felesége rákos betegségben halt meg. Önkezével próbált véget vetni az életének, sikertelenül. Végül belátta, hogy 24 órás ápolásra szorul, és így találkozott a fiatal Abdel Yasmin Sellou külvárosi arab bevándorlóval, akivel aztán életre szóló barátságot kötöttek. Philippe 2023-ban vesztette életét, 72 évesen. Életrajzi regényéből több film és színházi darab is készült, de úgy vélem, leginkább a 2011-es francia verziót ismerik a legtöbben, amelyért Omar Sy a legjobb férfi főszereplőnek járó César-díjat is megnyerte. Nemcsak a színészeket és a rendezőket illeti a dicséret, a film zenei háttere szintén kiemelkedő: itt megfér Ludovico Einaudi és Vivaldi mellet az Earth, Wind & Fire is.
A film kritikusai szerint ez egy erősen érzékenyítő alkotás akar lenni tekintve, hogy fekete bőrű színész játssza az egyébként arab származású bevándorló szerepét, ám jó azt is tudni, hogy a készítők mindenképpen Omar Sy-t szerették volna felkérni a szerepre, így muszáj volt az eredeti történetet átírni egy afrikai származású bevándorlóra. Más kritikák szerint kissé túl van játszva a bunkóság egy beteggel szemben, és ezt senki sem tűrné, ám a valóság az, hogy Philippe valóban szerette volna, ha végre valaki nem csak szánalommal néz rá. Sokszor lezárjuk annyival ezt a filmet, hogy milyen szép, ahogy a semmiből jött iskolázatlan lúzer megmenti a milliomost és kihúzza a depresszióból. Az igazság az, hogy mindketten óriási hatással voltak a másik életére. Azon a napon, amikor a családi problémákkal küzdő, nincstelen fiatalember besétál egy állásinterjúra az esélytelenek nyugalmával, legalább két élet változott meg. (És hozzá vehetjük ezekhez az életekhez a szereplőkhöz közel álló személyeket is.) Hiszen a történet végén kiderül, hogy a filmbéli Driss – azaz a valóságos Abdel végül vállalkozó lesz, rátalál élete szerelmére és gyermekei is lesznek. Lassan rendezi az életét, de ehhez szüksége volt arra, hogy belelásson valami másba, mint a számára megszokott.
Sokadszor is újra nézve a filmet az a gondolat szinte mindig megfogalmazódik bennem, hogy vajon hányszor találkozunk életünk során olyan emberekkel, akikkel aztán ilyen nagy hatással leszünk egymásra. Nem tudhatjuk, hogy ez egyszer vagy többször következik be, nem tudhatjuk, hogy mikor, sem azt, hogy egyáltalán bekövetkezik-e. És nem, ez nem azt jelenti, hogy legyünk mindig bunkó parasztok egymással, és ne vegyük emberszámba a rászorulókat, hanem inkább azt, milyen nagy felelősség azzal a tudattal élni, hogy egy-egy mondat, egy szó, egy cselekedet mások életét ronthatja vagy javíthatja. Szeretünk úgy viselkedni, mintha mi is érinthetetlenek lennénk. Ám úgy vagyunk alkotva, hogy egymás nélkül elveszünk. Philippe és Abdel életre szóló barátsága különösen szép példája ennek.
Nigriny-Demeter Adrienn
