„Erősítették a tanítványok lelkét, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben, mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.” (ApCsel 14,22)
Már nem is emlékszem, mikor találkoztam ezzel az igével, de ezt a sorát jól megjegyeztem magamnak: „sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába”. Arra viszont emlékszem, hogy azért jegyeztem meg, mert épp lázadó korszakában volt a lelkem, és keserű beletörődéssel fogadtam: „Hja, ez van. Cseppet sem lelkesítő a dolog, de ha így van, majd csak átvergődöm valahogy a nyomorúságokon.” Ma már másképp látom ezt az igét. Már nem keserűséggel, hanem szelíd elfogadással veszem tudomásul a tényt, hogy az Isten országába vezető úton nyomorúságokat kell megtapasztalnunk (nem is keveset, hiszen ott van a sok szó is!). Ma már tudom, hogy ezek a szavak egykor bátorításként szolgáltak, és ezzel a céllal írattak meg számunkra is. Hiszen azt olvassuk előtte: „Erősítették a tanítványok lelkét, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben…”. Ha pedig megnézzük a Bibliában, hogy kik erősítették kiknek a lelkét, melyik városokban, milyen események után, akkor rögtön láthatjuk, hogy Pálról és Barnabásról van szó, akik visszamentek a lisztrai, az ikóniumi és antiókhiai keresztyénekhez, nem sokkal azután, hogy Pált Lisztrában megkövezték (!) épp az ikóniumi és az antiókhiai zsidók felbujtására. Csoda volt, hogy túlélte, ráadásul vissza is ment oda, ahol kis híján megölték. Nem sokan tették volna meg ezt, szavainak pedig nyomatékot ad az is, hogy nem olyasvalaki beszél a nyomorúságokon való átkelésről, akinek – ahogy errefelé mondják – „csak megszületni volt nehéz.”
Nyomorúsága mindenkinek van az életben – vagy lesz. Kisebb vagy nagyobb, de mindenki a magáét érzi igazán nehéznek, és sokszor nem is sejtjük a másik ember nyomorúságát, amelyen neki kell keresztülmennie. Ám érdemes foglalkozni a kérdéssel, hogy hová vezet az utad a nyomorúságból? Sehova? Még nagyobb nyomorúságba (az örök kárhozatba), vagy az Isten országába? Lukács azt írja, hogy Pálék úgy mondták: a sok nyomorúságon „átmegyünk”, tehát nem állunk meg ott, nem ez a végállomás, hanem az Isten országa. Hiszem, hogy a mennyország nem olcsó vigasz a szenvedőknek, hanem valóság. S ez a valóság a nyomorúságban óriási erőt tud adni a kitartáshoz, reményt a hithez. Ezért erősítették ezzel a tanítványok lelkét. Azokét, akik nagy valószínűséggel – tekintettel az előzményekre – szintén nem voltak túl rózsás élethelyzetben.
Van úgy, hogy nagyon hosszú a nyomorúság ideje. Van, hogy nagy a fájdalma, mélysége. Mégis tudnunk kell, hogy a nyomorúságunk csupán átmeneti állapot. Mindaz, ami nyomorúságnak nevezhető az életünkben: a háború, az áramszünetek, a betegségek, a fizikai fájdalmak, a gyász és a csalódások, mind-mind csupán átmeneti állapotok számunkra. Keresztülmegyünk rajtuk, mert nem kerülhetjük el őket. De közben a menny felé haladunk, ahol nem lesz könny, nem lesz fájdalom, sem jajkiáltás. Ellenben, amit szem nem látott, fül nem hallott, és embernek szíve meg sem gondolt, azt készítette el Isten az Őt szeretőknek. Valami olyan gyönyörűséget, ami minden képzeletünket felülmúlja!
Testvérem, lehet nehéz az út, de tarts ki a hitben! Hiszen van Megváltód, van célod, van mennyei otthonod, ahova majd megérkezhetsz. Jézus elkészítette a helyedet, és ne feledd, Ő azt is mondta, hogy velünk van minden napon a világ végezetéig. Nem vagy egyedül az úton! Jézus vezet – ha sok nyomorúságon keresztül is – a mennyei hazába.
Dancs Edina
