Az utóbbi hetekben a kislányom nagy kedvence a Tüzed Uram Jézus című jól ismert ének. Megtapadt a fejében a gyerekhetünkön, és azóta minden altatáskor azt kéri, hogy énekeljem el neki. Bevallom, sokszor már csak sablonosan énekeltem neki a sötét szobában, várva mikor alszik el, és én mikor mehetek végezni tovább a teendőimet. Ilyenkor szinte teljesen figyelmen kívül hagytam a szöveg fontos üzenetét. Viszont az egyik este más volt, aznap elég sok negatív inger ért, fáradt voltam mind testileg, mind lelkileg, zaklatott a hírekben látott és az ismerőseinktől hallott rossz hírek miatt. (Kevés olyan beszélgetés van mostanában az életünkben, amit nem a panaszkodás, a háborgás, az aggódás és a jövőt beárnyékoló bizonytalanság határoz meg, és ez valahol érthető is az országunk jelenlegi helyzetét tekintve. De ebből nem jó táplálkoznunk…)
Én alapból egy higgadt és pozitív ember vagyok, az utóbbi időben mégis azon kapom magam, hogy rajtam is erőt vesz az aggódás. Mintha az aggódást magamba szívnám, és egyre nehezebb örülnöm. Sokszor érzem, hogy nem is adhatok teret az örömnek, amikor annyi ember élete van megkeseredve, annyi sok a fájdalom, a gyász, a betegség, a félelem és a romokban lévő kapcsolat. Szabad-e nekem mégis örülnöm, boldogan megélni a mindennapjaimat?
Azon az estén altatás közben másképp szólt az ének, akkor nemcsak a kislányomnak szóltak a sorai, hanem nekem is. Isten beszélt a dalszöveg által hozzám, én pedig engedtem, hogy átjárjon, biztasson, a láng elevenebben lobogjon bennem. „Ami vagyok, és mind, ami az enyém, tartsd a kezedben, igazi helyén!” Itt megálltam kicsit, és megértettem, hogy nem kell mindent nekem kézben tartanom, és ez a felismerés egyszerre hatalmas terhet vett le rólam. Persze ezzel még nem oldódott meg minden probléma, sőt látszólag minden maradt a régi, viszont én felszabadultam a nyomasztó érzés alól, ami a hatalmában tartott.
Mindent átadhatok az Úrnak, Aki a világot megalkotta, és gondot visel rólunk. Letehetem a kezébe:
- azt, ami vagyok, hogy formáljon. Vegye el a félelmeimet, az aggódásaimat, a kételyeimet, a gyengeségemet, és erősítse a hitemet, a ragaszkodásomat Hozzá. Úgy állhatok meg előtte, ahogy vagyok. Ő ismer, tudja, hogy sokszor elbukom, hibázom, de az Övé vagyok, szeret és felemel, ahogyan a szülő felemeli gyermekét, ha elesik.
- és mind, ami az enyém. Elgondolkodtam mi az, ami a miénk ezen a földön? A megszerzett tárgyak, a vagyon, a munkahely, a gyermekeink, a családtagjaink? Valóban a miénk mindez, a tulajdonunk? Vagy inkább ajándék Istentől? Sok mindenhez görcsösen ragaszkodunk, és aggódunk érte, mert mi akarjuk kézben tartani, megoldani, helyrehozni, irányítani, birtokolni. Ezekből születik sokszor a felemésztő aggódás és félelem valaminek az elvesztésétől, ami képes megkeseríteni a mindennapjainkat.
- tartsd a kezedben, igazi helyén. Ahhoz, hogy Isten kezében legyen mindaz, amink van, először át kell engednünk Neki az irányítást felette. Át kell adnunk azt, amit birtokolni próbálunk, ami aggaszt vagy épp azt, amitől szeretnénk, hogy az Úr megóvjon minket és a szeretteinket. Nem megy úgy, hogy szorongatjuk a kezünkben, de várjuk is, hogy Isten kiveszi és rendbe hozza azokat. Teljes bizalommal át kell adnunk Neki, hogy mindent tartson a kezében, mert ott van igazi helyén.
Rájöttem, hogy még mindig sok mindenhez ragaszkodom, és ez blokkolja az örömömet. De megértettem, mi az, amit le kell tegyek Isten gondviselő kezébe, hogy újra tudjak örülni, hálás lenni.
Olyan jó, hogy ezt megtehetjük csak csend és őszinteség szükséges hozzá. Adjuk át Istennek mindazt, ami a miénk, ami nyomaszt, amit nem bír el a kezünk! Ha Isten kezében lesznek, felszabadulunk.
Balázs Krisztina
