Egyre bővülő családomban rá kellett jönnöm, hogy nagyon sokféle csend létezik. Kisgyerekek mellett elsőként az a csend jut eszembe, ami gyanús, amikor sejtem, hogy valami rosszban sántikálnak, mert mindhárman igen csendben vannak. Van az a csend, amikor feszülten várjuk, hogy végre megtörjön – mint egy gyermek születésénél, amikor lélegzetvisszafojtva vár mindenki, hogy felsírjon az új élet, megtörje a csendet. Van az a csend, amely figyelemmel van tele. Amikor alszanak a gyerekeim, bármit teszek közben folyamatosan figyelek, hallgatom, nem ébredt-e fel valamelyik, nem kell-e segítenem nekik. S ez még feszültebb lesz, ha tudom, valamelyikük beteg, ilyenkor minden rezdülésre, sóhajra felkapom a fejem. Van az a csend, amikor egyedül vagyok otthon – ez igazán ritka –, és nyugodtan tehetek akármit, nem kell figyelnem, csak úgy csend van, hatalmas csend, szabad csend. Aztán már várom, mikor jönnek haza, és ismét folyamatos figyelem ébred bennem, közben lesem az ablakot, hogy mikor jelennek meg. Van a sokunk számára jól ismert kínos csend, mikor egy ismeretlen ismerőssel kellene beszélgetned, de rájössz – s tudod, hogy ő is rájön – igazából nincs miről társalogni, nincs közös téma, nincs közös alap. Ezt a csendet olyan jó, ha megtöri valami, egy harmadik ember vagy bármilyen jó indok az elköszönésre. Ehhez hasonló csend van az emberben akkor is, amikor az Isten előtt kellene megálljon, amikor érzi, hogy egy bűn terhe nyomja, elrendezetlen ügye van a Teremtővel. S hányszor igyekszünk ilyenkor megtörni a csendet. Megtörni egy filmmel, sorozattal, valami zenével, hirtelen sürgőssé váló teendővel, akár egy igehirdetéssel vagy dicsőítő zenével, mintha ezzel rendezni lehetne valamit. S van csend, amikor igazán az Úrral lehetsz, amikor imádkozol, igét olvasol, és nem sürget semmi. Ebből a csendből nagyon kevés jut mostanában számomra. Mindig van valami, amit fontos hamar elvégezni; valami, amire figyelnem kell közben; valami, ami sürget.

Legutóbb körtét tisztítva gondolkodtam ezeken, persze gyorsan sietve, hogy még az áramszünet előtt bekerüljenek a befőttes üvegekbe. S a grádicsok énekei jutottak eszembe. Zsoltárok, amelyeket a zarándokok énekeltek a Jeruzsálembe vezető úton. Mikor minden állomásnak, minden grádicsnak megvolt a maga éneke, a maga imádsága. S én ott a körtéstál felett vettem sorra mindazokat a dolgokat, amelyeket oda kellett vinnem Isten elé: embereket, akikért imádkozni szerettem volna; kérdéseket, amelyekre nem találtam a választ. És így minden egyes sürgetve megpucolt körtének meglett a maga imádsága.

Az áramszünet persze félbeszakított, nem lett minden üveg tele, nem lett minden imádság elmondva, de mégis olyan volt ez, mint egy zarándoklat kezdete. Ismét rá kellett jönnöm, hogy az Isten előtti csendre milyen nagy szükség van, és milyen jó, hogy a mi kegyelmes Istenünk munka közben is meghallgat. Milyen jó, hogy még a körtéknek is lehet éneke, imádsága!

Szemere Judit

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .