Zavarba ejtő tud lenni, ha valaki le sem veszi rólunk a szemét. Persze nem arról a nézésről van szó, amikor a kiszemelted vagy a szerelmed néz. Arról a nézésről, ami egy idő után már kellemetlen és zavaró. De nem csak zavaró az ilyen tekintet, hanem olyan, aminek már szinte súlya is van. Ránk nehezedik, és az egész helyzet olyan kínos és kényelmetlen.

Észre sem vesszük, mennyi ilyen izzadtságszagú tekintetet raktározunk magunkban. Olyanokat, amelyek magukban hordozzák az említett szituációknak az érzését és hangulatát. És eközben szinte észrevétlenül meghatározzák azt, akik vagyunk, és azt is, hogy hogyan viszonyulunk, milyen lelkülettel fordulunk a körülöttünk lévőkhöz – családtajainkhoz, barátokhoz, munkatársakhoz. Most talán előtted is megjelent egy-egy ilyen tekintet vagy szituáció, és talán benned is rossz érzést idéz elő az emléke. Úgy vagyunk az ilyen arcokkal és tekintetekkel, mint a galériánkba lementett több ezer képpel, amelyeket párszor meg-megnézünk, de igazából csak a helyet foglalják. Talán törlünk belőlük, de valamiért kényszeresen azt érezzük, hogy hozzánk tartoznak.

Szeretném, ha ez egyedül a telefonjainkra, az eszközeinkre lenne igaz, de nem. Egy életen át tudunk hordozni magunkkal olyan tekinteteket, amelyek mérgeznek, terhelnek, nyomasztanak. S minél többet nézzük vagy emlékszünk rájuk, annál jobban fogy a levegőnk is. A helyzet feszültsége miatt egyszerre tartjuk meg és taszítjuk is messze magunktól az ilyen tekinteteket.

S ha nem lenne elég: ma is néz téged Valaki. Talán sokáig taszított ez a tekintet; talán sok kérdést vetett fel benned, már csak az is, ahogy rád néz. Ma, Jézus mennybemenetelének az ünnepe arra is emlékeztet, hogy Ő maga néz téged. Lukács írja: „És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe.” (Lk 24,51). Krisztus áldó kézzel és rájuk szegeződő tekintettel hagyta el ezt a földi világot. Nem hátat fordítva, hanem szemben állva a tanítványokkal. Jézus felemelt kezei érintették meg a vak szemét, a poklos és béna testét, csendesítették le a háborgó tengert, és emelték fel az elesettet. S mindenekfelett ezek a felemelt kezek voltak átszegezve értünk. Most ezekkel a kezekkel felénk fordulva néz. Figyel. Ugyanazért teszi, mint akkor: hogy áldásában és Vele való közösségében részesítsen bennünket.

Mit mond ez nekünk ma? Jézus áldása nem fejeződött be a földön, azt csak eltakarták a felhők. Ennek értelmében hihetjük, hogy megváltó Krisztus Urunk áldó kezeinek védelmében és őrző tekintetében zajlik földi életünk. Jézus tekintetének kíséretében történnek az ügyes-bajos dolgaink, sikereink és kudarcaink is.

Ez a tudat – hogy Ő így néz engem – nem zaklat fel, hanem békességet ad. Ez a hosszan engem néző tekintet nem kínos, hanem szeretetteljes. Jézus áldó tekintete megnyugtat; még akkor is, amikor a hárombetűs egységek lesben állva figyelik szeretteinket. Hálára indít, mert tudom, hogy mielőtt áldó kezeit emelve felemeltetett az Atya jobbjára, azt ígérte az övéinek: „…és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20).Jézus áldó tekintete napról napra hálára indít. Mert, ha visszanézek, akkor felismerem, hogy azért történt velem ez vagy az, és azért nem történt meg ez vagy az, mert Ő figyelt rám.

Az, ahogyan felemeltetett a mennybe, arra emlékeztet, hogy még azóta is figyelmesen néz. És ez nekem jó. Nem ejt zavarba. Nem kínos. Nem bántó és nem sértő.

Mennybemenetel ünnepe ma azt üzeni neked: Jézus figyel rád!

Molnár Zsolt

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .