Mióta gyerekeim vannak, folyamatosan szembesülök azzal, hogy felelős vagyok két kicsi ember biztonságáért, egészségéért, fejlődéséért. És bevallom, kicsit szorongok attól a gondolattól, hogy emellett az én felelősségem az is, hogy Istennel elkezdjem megismertetni őket. A gyerekeim első benyomásukat a keresztyén hitről, Isten emberek iránti szeretetéről rajtam, rajtunk keresztül kapják majd. Nem szeretném elrontani. Sem azzal, hogy bármit erőltetnék, sem azzal, hogy elhanyagolom a dolgot, azzal pedig végképp nem, hogy egy hiteltelen keresztyén élet mintáját látják rajtam. Abban nem vagyok biztos, hogy lehetséges lenne bárkit hitre nevelni – ez szerintem már a Szentlélek hatásköre – de hittel és hitben egész biztos, hogy lehetséges, és szerintem érdemes is. A TeSó blog keresztyén gyerekneveléssel foglalkozó rövid sorozatának az a célja, hogy a hogyannal kapcsolatban nyújtson kapaszkodót olyan hozzám hasonló, kérdésekkel teli gyakorló szülőknek, akik nyitottak az egymástól tanulásra.

Sorozatunk negyedik és egyben (egyelőre) utolsó részében Marton Tündét, háromgyermekes csongori édesanyát, vállalkozót (a Tünde Divat sokaknak ismerős lehet) kértük meg, hogy mesélje el, az ő családi életüknek hogyan, milyen gyakorlatok által vált szerves részévé Isten. és ő mit tett azért, hogy gyerekei most, tinédzserként szeressék és ragaszkodjanak a közös családi esti imádkozáshoz. (Molnár-Kovács Dorottya)


„Szüntelenül imádkozzatok!” (1Thessz 5,17)

De jó is lenne… Sokszor elfelejtem, sokszor nem szánok rá elég időt. Pedig nem így indultam el a hit útján. Annyi hiába tett ígéret, annyi fogadalom, ami ezzel a két szóval függ össze bennem: szüntelenül imádkozni. Korábban csak a saját hitéletem volt a tét, viszont mára három gyermek hitben nevelése is feladatommá vált.

Mikor a gyerekeim megszülettek, természetes volt számomra, hogy egész pici kortól a meseolvasás után együtt, közösen imádkozzunk. A kezdetekkor csak egy rövid, betanult imádságot mondtak el, én viszont a saját szavaimmal beszéltem az Úrral. A két első gyerek között kevés idő van, így együtt hárman kezdtük el ezt a közös, esti programot. Később a meséskönyvet felváltotta a „365 bibliai üzenet gyerekeknek” című könyv olvasása. A hallottakról gyakran beszélgettünk is, aztán pedig a legkisebbtől kezdve a legnagyobb gyermekünkig mindenki imádkozott. A harmadik gyerekünk már csecsemőként is részt vett az esti imádságban. Ő mindig is örökmozgó gyerek volt, így nagyon sok türelmet igényelt, sokszor be kellett iktatnunk egy rövid éneket, hogy lehiggadjon és megértse, hogy most el kell csendesedni. Bevallom, sokáig küzdöttünk vele, és talán még ma sem bírja ki ezt az időt mozgás nélkül. Viszont rájöttem, hogy ez nem lehet akadály, megszoktuk és megtanultunk mi alkalmazkodni hozzá. Rájöttem, hogy ebben sem a tökéletes kivitelezés a legfontosabb. Van, hogy izgő-mozgó gyerekekkel, máskor fáradtan, esetleg lankadó lelkesedéssel – mert azért ilyen is előfordul –, de imádkozunk, és csak nagyon ritkán hagyunk ki alkalmakat.

Nem mintha ezek a közös esti elcsendesedések önmagukért lennének. Én azt szeretném, ha a gyerekeim is azt éreznék át ezek által, hogy az Istennel való kapcsolat nemcsak ilyenkor fontos, hanem minden helyzetben, amelybe napközben belekerülnek.

Szülőként csak egy bizonyos pontig tudjuk segíteni a gyermekeinket a hitbéli növekedésükben. Például nem tudok helyettük imádkozni, de értük, a jelenükért, a jövőjükért igen, és ezt tehetem akár előttük is. Abban sem lehetek biztos, hogy a Lélek indítja a gyerekeimet az imára, vagy csak kötelességből teszik, de hiszem és remélem, hogy előbb-utóbb a Szentlélek munkálkodni kezd bennük. A kontrollt szerintem ott is érdemes elengedni, amikor késztetést érzünk arra, hogy kijavítsuk vagy átformáljuk a gyerekek imáit: az onnantól már nem az ő imájuk lenne. Ha pedig néha előfordul, hogy valamelyik gyerek nem akar imádkozni, ilyenkor megtehetik, hogy csak csendes résztvevői a családi együttlétnek.

A lányunk hamarosan 17 éves lesz, a nagyobb fiúnk 15 múlt, a kisebbik éppen 12. Változunk, és az élethelyzetek is folyamatosan változnak körülöttünk, de az esti alkalmaink állandóak. Ezek a biztos pontot jelentik a családi életünkben, és azt is szimbolizálják, hogy van, ami örök ebben a gyorsan változó világban is. Bárhová megyünk együtt, igyekszünk ott is gyakorolni, ez nincs helyhez kötve. Ha vendégek érkeznek hozzánk – a gyerekek barátai, rokon gyerekek – ők mind becsöppennek az esti alkalmainkra, és bár sosem kötelezzük őket az imádkozásra, ennek ellenére gyakran bekapcsolódnak, ami számomra mindig nagy öröm. Azért is hálás vagyok az Úrnak, hogy a gyermekeink sosem szégyellték, hogy mi közösen szoktunk imádkozni. Sőt, azt gondolom, büszkék rá. Hamarosan kirepülnek, és csak remélni tudom, hogy fontos emlékek maradnak számukra ezek az Isten előtt töltött közös percek, sőt tovább viszik majd őket a saját családjaikba.

Marton Tünde

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .