Mióta gyerekeim vannak, folyamatosan szembesülök azzal, hogy felelős vagyok két kicsi ember biztonságáért, egészségéért, fejlődéséért. És bevallom, kicsit szorongok attól a gondolattól, hogy emellett az én felelősségem az is, hogy Istennel elkezdjem megismertetni őket. A gyerekeim első benyomásukat a keresztyén hitről, Isten emberek iránti szeretetéről rajtam, rajtunk keresztül kapják majd. Nem szeretném elrontani. Sem azzal, hogy bármit erőltetnék, sem azzal, hogy elhanyagolom a dolgot, azzal pedig végképp nem, hogy egy hiteltelen keresztyén élet mintáját látják rajtam. Abban nem vagyok biztos, hogy lehetséges lenne bárkit hitre nevelni – ez szerintem már a Szentlélek hatásköre –, de hittel és hitben egész biztos, hogy lehetséges, és szerintem érdemes is. A TeSó blog keresztyén gyerekneveléssel foglalkozó rövid sorozatának az a célja, hogy a hogyannal kapcsolatban nyújtson kapaszkodót olyan hozzám hasonló, kérdésekkel teli gyakorló szülőknek, akik nyitottak az egymástól tanulásra.
Sorozatunk harmadik részében Berényiné Csinády Melinda, debreceni iskolalelkész, három fiúgyermek édesanyja osztja meg veletek a kisiskolások hitbeli nevelésével kapcsolatos nagyon őszinte gondolatait. (Molnár-Kovács Dorottya)
„Nehéz az iskolatáska.” Nehéz, akárcsak a kisiskolások hitbeli nevelése. Három kisfiú édesanyjaként folyamatos kihívást és újragondolást jelent számomra ez a téma.
Huszonévesként álmodozásaim óráiban a reménybeli családom tagjai esténként mind ott ültek áhítatos arccal a nagy ágyon, ahol édesapjuk (akit akkor még nem is ismertem) felolvasott nekik a Bibliából. Aztán – elképzelésem szerint – az Igéről lelkesen beszélgettünk volna, majd szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy minden kicsi összekulcsolja a kezecskéjét, és hálás szívvel elrebegi az Úrnak aznapi örömét. Az álmom ugyan nem adtam fel – talán majd az unokáim életében sikerül megvalósítanunk 😀 –, de a naivitásom még az óvodáskorukban szertefoszlott, amit bevallom, nem gondoltam volna sok év gyerekmunkával a hátam mögött. Mivel azóta kiskamaszok, az esti áhítatokban a korábban elképzelt formában már nem reménykedem.
A bibliaolvasás még csak-csak ment, bár jó hittanosként a történetek jelentős részét kórusban fújták – és bizony unták már ovisként is. A második kudarc akkor jött, amikor nyíltan megmondták, hogy ők ugyan hangosan nem imádkoznak. Rendben, abba még beleegyeztek, hogy legyen „Én Istenem, jó Istenem…”, de hogy utána az Úrhoz ők hangosan szóljanak? Ráadásul maguktól? Az kizárt! Gyújthattunk mi gyertyát, magyarázhattam én, hogy csak beszélgetünk a Mennyei Apukánkkal, semmit sem segített. Végül arra jutottunk, hogy a jól ismert esti imádság után közösen annyit mondunk: „Köszönjük Istenünk a mai szép napot…”, és mindannyian felsoroljuk, hogy aznap miért vagyunk hálásak. Ez működött és működik azóta is. Nem lehet olyan elfoglalt a csapat, vagy annyira morcos, hogy ez elmaradjon akár csak egyetlen este is. Nem olyan, mint álmaimban, de megbékéltem a helyzettel, és sokat tanultam belőle.
Először is azt, hogy ami az elképzeléseim nagykönyvében van, nem biztos, hogy megtörténik a való életben. De ami megvalósul, az valóban a miénk. A mi közös élményünk és kapcsolatunk megélése az Úrral. Ebben pedig nincs jó vagy jobb, hiszen önmagában egy ilyen találkozás megélése éveken keresztül naponta: ajándék.
Felismertem továbbá, hogy a hétköznapi életünk, az ahogy egy-egy élethelyzethez hozzáállunk a férjemmel, vagy ahogyan spontán viszonyulunk egymáshoz hívő emberként jóban és rosszban, önmagában prédikál és nevel. Rádöbbentem, hogy öntudatlanul szívják magukba, amikor vasárnap beszélgetünk az igehirdetésről, vagy megvitatunk egy-egy teológiai kérdést a vacsoraasztalnál, és ilyenkor már nekik is van mondanivalójuk, véleményük. Gondolkoznak, érvelnek, önkritikusak. Határtalan jó érzéssel tölt el, amikor egy-egy nehéz pillanatomban spontán módon aranymondással bíztatnak, mert van mit előhúzniuk a lelki tarsolyukból. Természetesnek veszik immár, hogy megnyitottuk az otthonunkat (benne az ő szobáikat) a családos bibliakörünk tagjai előtt, amikor nem volt hová mennünk alkalmat tartani.
Lassan a konfirmáció és az ifis évek felé haladva nem gondolom, hogy hátra dőlhetnénk az édesapjukkal, de azt igen, hogy elengedhetjük magunkat. Nem kell aggódnunk és görcsölnünk azon, hogy jól csináljuk-e. Van, amit jól tettünk és van, amit mondhattunk, tehettünk volna sokkal jobban. Egy azonban biztos: a gyerekeink pontosan tudják, hogy van egy olyan láthatatlan családtag közöttünk, Akihez bátran fordulhatunk örömeinkkel, félelmeinkkel és kétségeinkkel.
Berényiné Csinády Melinda
