A keresztyén életnek megvan az az elvitathatatlan erőssége, hogy bármilyen nehézség vagy akár tragédia éri is a hívő embert, van kihez fordulnia, van reménysége legalább a vigasztalódásra és arra, hogy ez életének – bárhogy is alakuljon – mindig lesz értelme. Így tehát a keresztyének valamivel jobbak a nem hívőknél abban, hogy a nehézségek után felálljanak, vagy hogy meglássák a dolgok jó oldalát. Hiszen, ha elhiszem, hogy Isten céllal teremtett a Földre, akkor nem adom fel. Nem fordulok el saját magamtól és nem fordulok el az Úrtól sem.

Mennyivel könnyebb azonban egy keresztyén (vagy akár nem keresztyén) közösségtől elfordulni! Én például már többször, teljesen különböző bibliakörökön eljátszottam azt, hogy egyetlen rossz élmény hatására valahogyan megindokoltam magamnak, hogy épp miért hagyom ki a következő alkalmat. Majd aztán az azt követőt is… Ha pedig két egymást követő alkalmon nem vesz részt az ember, akkor tulajdonképpen már nem is igazán tagja az adott csoportnak. Így van ez egyébként minden szokásunkkal is: ha kétszer egymás után kihagyjuk, lőttek a rutinnak, és utána sokkal nehezebb újra felvenni a fonalat. Vagy akár milyen egyszerű egy testvérünktől elfordulni. Elég egy rosszindulatúnak vélt megjegyzés, és máris eszünkbe juthatnak a közösségi médiában olyan gyakran előkerülő idézetek arról, hogy kerüljük el a toxikus embereket, és ha valakinek problémája van velünk, az valójában az ő baja, de semmiképp nem a miénk. Nagyon könnyű meggyőzni magunkat róla, hogy az igazság nálunk van, és hogy nincs szükségünk az életünkben olyan emberre, aki negatív érzéseket kelt bennünk.

Az, hogy ilyen könnyedén elengedek embereket, vagy akár egész közösségeket, gyülekezeteket, számomra arról árulkodik, hogy nem engedem, hogy ezek a kapcsolatok az identitásom fontos építőkockáivá váljanak. Határt húzok, amin belül csak én és a családom, és persze Isten áll – jó esetben nem ebben a sorrendben, de hát az egó, ugye… Minden és mindenki más ezen a belső körön kívül van, kellő távolságra ahhoz, hogy minél fájdalommentesebb legyen az elszakadás tőlük, ha úgy alakulnának a dolgok.  Így végiggondolva ez azonban egyáltalán nem tűnik egészséges hozzáállásnak…

Anyukám abszolút kedvenc, milliószor olvasott regénye, de nekem is az egyik kedvenc, igaz még csak egyszer olvasott könyvem a Quo Vadis. Már több mint tíz év eltelt azóta, hogy a kezembe vettem a kötetet, és nem is tudnám már felmondani a cselekményét. Már csak annak az emléke maradt meg bennem, amilyen érzéseket kiváltott belőlem az olvasása: főként az első keresztyén gyülekezetek életével kapcsolatban, akik inkább hasonlítottak családi közösségekre, mint a mai egyházközségekre. Nagyon távol áll tőlem a népgazdaság bármilyen formájának idealizálása, de a korai keresztyén gyülekezetek egymásra utaltsága és odaadó jelenléte a közösségben – anyagilag, térben és időben, energiában – mindig rádöbbent arra, hogy én ehhez képest mennyire a perifériára helyezem a gyülekezeti tagságomat, mint identitásom részét. És ilyenkor elgondolkodom azon, milyen nehéz is visszavonhatatlanul elköteleződni egy közösség mellett jóban-rosszban. Míg a halál el nem választ. Egy közösség mellett, ahol jönnek és mennek az emberek, ilyenek és olyanok is, kedvesek és nyersek is, mélyen hívők és a hit útjára mostanában merészkedők is…

Pedig az a gyülekezet tud erős lenni, túllépni a nehézségeken, új lendületet venni az elkerülhetetlen üresebb periódusok után, újra és újra megújulni, amelynek a tagjai erősek a gyülekezeten belüli identitásukban is. Márpedig valószínűleg mind ilyen gyülekezet tagjai szeretnénk lenni. Akkor már csak ilyen tagoknak lenni kellene megtanulnunk…

Molnár-Kovács Dorottya

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .