,,A pásztorok együtt indulnak.” (Lk 2,15–16)
A betlehemi történet egyik legszebb része, ahogy az angyalok a pásztorokat szólítják meg. Azokat, akik a társadalom peremén éltek, nem voltak tekintélyes, megbecsült emberek. Éppen ezért különösen beszédes, hogy Isten elsőként nekik jelenti ki a Fiának születését. Nem tökéletességük, hanem nyitottságuk tette őket alkalmassá arra, hogy meghallják és befogadják Isten szavát. Amikor az angyalok elhallgatnak, a pásztorok nem maradnak magukra az élményeikkel. Nem külön-külön indulnak útnak, nem vitatkoznak, nem halogatnak – együtt lépnek bele az ismeretlenbe, együtt mondják ki: „Menjünk el Betlehembe.”.
A jászolnál is együtt állnak meg. Ez a pillanat már nem csak róluk szól: egymás tekintetében felismerik, hogy Isten egészen közel jött. A csend megtelik tartalommal, a közös jelenlét megerősít, és a hit többé nem csupán belső érzés, hanem átélhető valóság lesz számukra.
Az így megélt tapasztalat nem marad ott. Tovább él bennük, kimondott szavakban, apró gesztusokban, megváltozott mindennapokban. Aki látta a csodát, beszél róla; aki átélte, továbbviszi.
És az üzenet ma is él: Isten közelsége sosem magántulajdon, hanem találkozási pont. Amikor befogadjuk, máris túlmutat rajtunk, hidat épít ember és ember között.
Böszörményi-Bálint Eszter
