Kedves TeSó! Gondolatban elképzelem, hogy most leülünk beszélgetni, és én – olyan Nellisen – neked szegezem a kérdést: te hogyan haragszol? Hogyan vállalod fel a konfliktusokat? Kiabálsz-e, sértegeted-e a másikat? Vagy csak úgy otthagyod a vita közepén? Majd azzal folytatnám, hogy megkérdezem: vajon meddig tudsz haragudni? Meddig tudod hordozni a fájdalmadat, a dühödet, a csalódottságodat? Meddig tudod azt mondani: nekem volt igazam, neki kell bocsánatot kérnie!
Azért faggatlak ilyen kitartóan, hogy kicsit egymásra hangolódjunk az elkövetkezendő percekben. Mert így könnyebb megosztanom azt, ami velem történt az elmúlt egy évben.
Szeretném elmondani, miként kezeltem – pontosabban nem kezeltem több mint egy éven át a konfliktusomat az Úrral. Hogyan hordoztam nap mint nap a dühömet, a csalódottságomat, a kiábrándultságomat és még sorolhatnám, mondván: nem tudom, mi a baj.
Látod, most is csak mellébeszélek: azt mondom, kezeltem a konfliktusunkat, pedig dehogy. Én igenis, lemondtam az Úrról. Kiábrándultam belőle. Eljött az a pont ebben az elmúlt évben, ahol még azt is kimondtam: úgy érzem, Krisztus meghalt bennem. Nagyon jól emlékszem erre a pillanatra, hiszen épp egy online bibliaórába csatlakoztam be, miközben Sárospatakra vonatoztam. Az ige is tisztán megvan: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus…” (Gal 2,20) Én pedig úgy éreztem, hogy semmit, de semmit nem tudok hozzászólni ehhez az igeszakaszhoz. Nem tudok részt venni a beszélgetésben, mert nincs egyetlen őszinte gondolatom sem. Ekkor döbbentem rá, hogy nem érzem a Szent Lelket. Talán Ő is meghalt bennem. Furcsa és ijesztő állapot volt ez. Nem akartam ilyen üres maradni. Nem akartam elhinni, hogy vége van egy több mint tizenöt éves kapcsolatnak. Hogy a szüleimnek volt igaza, amikor azt mondták tizenéves koromban: majd kinövöd. Ezt az üresség kifejezést is milyen jól kiválasztottam, nem? Pedig nem voltam üres, tele voltam érzésekkel, amelyeket egyáltalán nem akartam megélni, felvállalni.
Azt hiszem, elfordulni és haragudni sokféleképpen lehet. Tehetem mindezt hirtelen hévvel, erőteljesen. És tehetem lassan, észrevehetetlenül, szinte somfordálva. Az elmúlt egy év alatt többször is megpróbáltam mélyen magamba nézni, és megkeresni, hol romolhattak el dolgok. Hol mondtam azt az Istennek, hogy már nem kell. Nem kérek többet belőle. Mert az túl egyszerű és egyértelmű válasznak tűnt, hogy édesanyám koporsójánál. Több mint egy éven át bújtam a nem tudom biztonsága és kivehetetlensége mögé. S ha az ember lánya azt mondja: nem tudom, a többiek általában adnak neki még némi időt, hogy kitalálja, átgondolja, rájöjjön, vajon mi rejtőzhet mögötte.
Hiszen azt mondani: nem tudom, sokkal könnyebb, mint őszintén megnyilvánulni valamivel kapcsolatban.
Számomra őszintének lenni azt jelenti, lecsupaszítom magam a másik előtt. Védtelenné, sebezhetővé válok. Felvállalom önmagam. De felnőttként, keresztényként ezerszer is meggondolom, mielőtt őszintén kimondok valamit, hiszen akkora már túl sok tényezőt kell számba vennem. Ilyenkor megkérdőjelezem magam, meggondolom: hogy fog esni a másiknak az, amit mondok? Mi van akkor, ha az én szubjektív igazságom egyáltalán nem egyezik a másik szubjektív igazságával? Vajon jogom van-e őszintének lenni a másikkal?
Arról meg már ne is beszéljünk, hogy Isten előtt őszintének lenni még félelmetesebb. Mert mi van akkor, ha az őszinteségem azt jelenti, hogy utálatos dolgokat fogok a fejéhez vágni? Mi van akkor, ha az őszinteségem azzal jár, hogy minden bennem lappangó dühömet ráborítom, és sírva, ordítva mondom neki, hogy nem pótolja ki az éveket. Nem adja vissza a szeretett személyemet. S hogy nem tudom, mikor leszek képes megbocsátani. Még akkor is, ha nincs mit. Ha az eszemmel értem: mindaz, ami történt, nem azért történt, hogy az ÚR bántson vele engem.
„Kipótolom az éveket
Visszahozom a szívedet
Az égbolt széléről
A tenger mélyéről
Így szól Istened”
Őszintének lenni Istenhez számomra az önmagammal való őszinteséget jelentette. Ez az őszinteség nem szép, megválogatott szavakból álló vallomás volt – inkább töredékes szavak, elzokogott fájdalmak, hüppögések és cenzúrázatlan gondolatok alkották. Legfőképpen cenzúrázatlan gondolatok, és itt most arra gondolok, hogy végre nem akartam megszépíteni, átfogalmazni, prezentálhatóbbá tenni a gondolataimat.
Hát így történt. Egy, az új évet kezdő lelki alkalmon az Isten annyira megérintett az idézett dalon keresztül, hogy nem bírtam ki, és több mint egy év után őszinte voltam Vele. Első felindulásomban nem is fogtam fel: az, hogy kipótolja az éveket, nem az anyukámról és a gyászomról szól. Rólam szól. Isten kipótolja azt az időszakot, amelyet Nélküle töltöttem. Azt is nekem mondja, hogy visszahozza a szívemet, leszáll érte a legmélyebb szomorúságomig, meghallgat, együttérez velem, és elviseli mindazt, amit rázúdítok.
Most kellene elérkeznünk a nagy feloldáshoz, ugye? Csakhogy a kapcsolatok zöme nem így működik. Legalábbis az enyémek semmiképpen sem. Én odáig jutottam, hogy amikor sokadszor meghallgattam azt a bizonyos dalt, velem maradt ez a mondat:
„Jöjj Szellem a négy szelek felől”
Nem eresztett a kép. Mekkora szél lehet az, amely ekkora erővel bír? Érzem benne az erőt, elsöprő, mindent visz. Kíváncsiságomban kikerestem az igeszakaszt, amely alapjául szolgált a dalszövegnek.
„És monda nékem: Prófétálj a léleknek, prófétálj embernek fia, és mondjad a léleknek: Ezt mondja az Úr Isten: A négy szelek felől jőjj elő lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy megéledjenek!” (Ez 37,9)
Így. Megéledjenek. Úgy érzem – és milyen jó ezt írni! –, most Istennel együtt dolgozunk a kapcsolatunkon. Igyekszem gyakrabban őszintének lenni vele. Még mindig nehezen megy, de már tanulom. És nem is lennék igazán Nelli, ha nem kérdéssel zárnám a beszélgetésünket: Te voltál már őszinte az Úrral? Neked milyen volt?
Marofejeva Nelli
