Egy városszéli, keskeny utcában lakunk, és tegnap elment a házunk előtt egy szirénázó mentőautó, ami errefelé nem túl gyakori. A férjemmel épp a konyhában voltunk, és tettünk néhány megjegyzést a jelenségre, olyasmit, hogy „hát igen, ez sosem jó dolog…” Aztán azt mondta, hogy „De legalább nem a közelben állt meg.” „Jó” keresztyén módjára rögtön felszálltam a magas lóra, és megkérdeztem, hogy mit számít az, hogy nem a közelben állt meg? „Hát, mert ha már megy valakihez, legalább nem a közeli szomszédokhoz”, mondta.

Persze teljesen álnok módon játszottam az eszem, pontosan tudtam, hogy mire gondol, sőt, az igazság az, hogy minden alkalommal, amikor elmegy mellettem egy szirénázó tűzoltóautó Józsa felé, ahol lakunk, gyors imát mondok, hogy „Istenem, csak ne a mi házunk égjen…” Azt nem mondom, hogy égjen inkább másé, mert persze, ne égjen senkié, de értitek. Valakihez mindig tart a szirénázó mentő…

Nemrég olvastam egy nagyon jó könyvet (Miller, 2017) az imádkozásról, amelyben az író többek között az ilyen – ezek szerint univerzális, sokak által „használt” – imádságokról ír, és idéz egy szerzőt, aki szerint minden ilyen imádság immorális, mert valaki más kárára imádkozol. Tehát azért imádkozni, hogy te kapd meg a munkát, amelyre jelentkeztél, immorális, mert valaki akkor már nem kapja meg ugyanazt a munkát. Azért imádkozni, hogy nyerj egy versenyen, immorális, mert akkor valaki más veszíteni fog. E szerző szerint (Westerhoff, 1994) tehát sokkal keresztyénibb lenne azért imádkozni, hogy inkább az én házam égjen, mint másé, inkább nekem legyen rosszabb, mint a testvéreimnek az Úrban.

Már csak az a kérdés, hogy fontos-e egyáltalán, hogy morálisan megtámadhatatlanok legyenek az imádságaink. Vajon Isten szeretné-e, ha az önző, a saját életünket másokénál jobban féltő énünket visszafognánk, esetleg cenzúráznánk, mielőtt elé mennénk? Vagy mehetünk hozzá tökéletlenül, saját magunk körül forgó gondolatainkkal is?

Ne értsetek félre, tök jó lenne, ha őszintén tudnék azért imádkozni, hogy inkább mindenki másnak legyen jó, mint nekem. De ha én azért imádkoznék, hogy valaki más kapja meg az állást, amelyre én is pályáztam, az valószínűleg csak azért lenne, mert úgy érezném, Isten ezt várja tőlem, nem pedig azért, mert ezzel lenne tele a szívem. Azzal próbálnám megvenni Isten jóindulatát, hogy azért imádkozom, amit szerintem hallani akar. Csakhogy az imádkozásnak nem erről kellene szólnia.

Paul E. Miller Jézusnak a Gecsemáné kertben elmondott imáját hozza példának, amikor annak a fontosságáról ír, hogy az imádság ne tökéletes előadás legyen Isten számára, hanem a szívünk őszinte feltárása. „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat…”, kéri Jézus, ahogyan a Lukács 22,42-ben olvassuk. És csak ez után mondja, hogy Uram, legyen meg a te akaratod – ami persze a nehéz része a dolognak.

Csak azt akarom mondani, hogy Isten kíváncsi ránk, úgy, ahogy vagyunk. Nem hiszem, hogy meg fog dicsérni az önzőségünk vagy a telhetetlenségünk miatt, ha épp ilyen az imádságunk, de ha megpróbáljuk eltitkolni előtte a valódi gondolatainkat – ami persze elég nevetségesen hangzik –, akkor változásért sem tudunk imádkozni ezeken a területeken. Én jobbnak tartom, ha elmondva valódi gondolatainkat, mellette inkább azt kérjük az Úrtól, hogy vegye el az énközpontúságunkat, és segítsen, hogy ne mindig a saját javunkat keressük. Hogy töltse be saját magával azt az űrt, amelyet mi újabb és újabb anyagi javakkal próbálunk meg kitölteni. És persze hogy bárhová is tart a mentőautó, legyen sikeres a gyógyítás.

Molnár-Kovács Dorottya

Irodalomjegyzék
  • Miller, P. E. (2017). A Praying Life. Colorado Springs: NavPress. 143-145
  • Westerhoff, J. (1994). Spiritual Life. The Foundation for Preaching and Teaching. Louisville: Westminster John Knox.

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .