Gondolatok a „Ne nézz fel!” című amerikai vígjáték alapján

(Vigyázat! Az írás spoilereket tartalmaz.)

Röviden a filmről: a történet az emberiség számára talán az egyik leginkább kezelhetetlen világvége-sztoriból indul ki, hiszen egy Föld felé száguldó bolygóölő üstökös ellen valóban nem sokat tehetünk. Egy ilyen száguldó óriást fedez fel a két főhős csillagász, Randall Mindy professzor (Leonardo DiCaprio) és Kate Dibiasky doktorandusz (Jennifer Lawrence). Felelős tudósokként megpróbálják figyelmeztetni az emberiséget. Képzelheted, hogyan fogadja ezt a hírt a politikus vagy az újságíró, és hogyan tálalják ezt másoknak. A film nézése közben szinte mindenkiben felmerül egy pillanatra a gondolat, hogy talán előkerül Bruce Willis is, de kapaszkodjatok meg: nem kerül elő! Az utóbbi hetek egyik legnépszerűbb filmje nemcsak agyonnézettségével és nívós szereplőgárdájával emelkedik ki, hanem azzal is, hogy rendkívüli módon osztja meg a nézőket. A férjemmel például közösen néztük meg, de egyáltalán nem volt közös a véleményünk róla (túl azon, hogy borzalmasan nyomasztó film volt mindkettőnk számára), sőt még engem is megosztott saját magammal. Csak ellentmondásokban tudok róla nyilatkozni:

  • Irreális és nevetséges, ugyanakkor kőkemény társadalomkritika.
  • Élesen mutatja be a mai társadalom gyenge pontjait, bár ez egy valóságalap nélküli vígjáték.
  • Igaz, hogy vígjátékként pozicionálták a készítők, de valójában 138 percnyi szatíra. Többnyire csak kínunkban nevetünk a film keserédes humorán.
  • Baj van a világgal, nem kicsi. Lehet, hogy ebben nekem is felelősségem van, de kényelmesebb homokba dugni a fejem.
  • Ami (aki) nincs az Instán, az nem is létezik. (Egyébként ez az egész socialmedia-őrület egy baromság, jobb kimaradni belőle.)
  • A címe agyoncsap azzal, hogy „ne nézz fel”, de azt akarja elérni nálad, hogy inkább mégis nézz fel.
  • És végül a filmmel kapcsolatos egyik kedvenc kommentem: „Ez a világ tényleg ilyen. Hála Istennek, én és a barátaim valamiféle buborékban élünk, mert egyáltalán nem vagyunk ilyenek.”

Az igazság az, hogy annyi szálat vezet végig a film, annyi fantasztikus karaktert hoz, annyi különböző és rendkívül aktuális kérdést vet fel, hogy nehezen lehet egyetlen szemszögről vagy egyetlen vonatkozásról szót ejteni. Szóval maradok a saját első benyomásaimnál: azok közé tartozom, akik végig várták, hogy hátha fordul a kocka, hogy lesz ez még jobb is (de komolyan, hova tűnt Bruce Willis?), ugyanakkor el kell ismernem, hogy ennek az egésznek sajnos nem tudnék jobb befejezést kiötleni – ez vonatkozik a feliratozás utáni részre is.

A film befejezése számomra az egyik leginkább sokatmondó tanulság volt. Mert annak kifejezetten örülök, hogy a végén egy utolsó közös ima kerül megrendezésre, amit a film úgy mutat be, mint ami békét teremtett a lelkekben. Hogy a történet utolsó pillanataiban is volt, aki hitt az Istenben, és hitt abban, hogy érdemes elmondani egy imát. Hogy ott, abban a percben változott valami.

Isten mindig próbál velünk kommunikálni, de valahogy az életünk zajai miatt nem igazán halljuk ezt meg. Vajon meddig kell elmennie, mire meghalljuk a szavát? Mikor válunk a passzív figyelőből aktív cselekvővé? Minek kell (még) történnie, mire megváltozik valami bennünk? Ilyen, és még sok más kérdés forog majd benned, ha végignézed ezt a filmet. A felmérések és tapasztalatok szerint: vagy nagyon szeretni fogod, vagy nagyon nem.

(A filmet annak szókimondó dialógusai miatt kizárólag 16 éven felülieknek ajánljuk.)

Nigriny-Demeter Adrienn

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .