Nem tudom, ismered-e azt az érzést (remélem, igen), amikor az életben hirtelen valahogy minden a helyére kerül, minden jó, és ezért szinte szorongás tölt el amiatt, hogy tudod, ez az idilli állapot úgysem fog örökké tartani. Amikor kiürül az imalistád, és csak hálaadással tudsz fordulni Istenhez, illetve azzal a kéréssel, hogy minden maradjon így, ahogy van. Miközben tudod, hogy nem fog, mert az élet a változásról szól, az entrópia törvénye szerint minden a rendezetlenség felé halad, minden szétesik, tönkremegy, az egészség nem örök, a próbák és nehézségek pedig periodikusan követik a gondtalan időszakokat.
A Máté 11-ben Jézus a sokasághoz beszél, és a 20. vers után arról olvasunk, ahogyan kifakad azokra a településekre, ahol bár rengeteg csodát tett, az emberek mégsem hallgattak rá.
„Akkor [Jézus] feddeni kezdte azokat a városokat, amelyekben a legtöbb csodája történt, mert nem tértek meg”. (Máté 11,20)
Azt mondja, hogy azoknak az embereknek, akik ezekben a városokban élnek, rosszabb sorsa lesz az ítéletkor, mint másoknak, hiszen a szemmel látható bizonyítékok ellenére sem hallgatták meg Jézust és nem változtatták meg az életüket. Azt is mondja, hogy ha például Sodoma ilyen sok csodáját látta volna Istennek, akkor az ott élők egészen biztosan hittek volna, megváltoztak volna, és nem kellett volna elpusztulnia a városnak. Arról beszél tehát Jézus, hogy ha számtalanszor és látványosan csodákat tesz velünk, meghallgatja a legvalószínűtlenebb imáinkat is, nyilvánvalóvá teszi a Szentlélek munkáját az életünkben, az amellett, hogy csodálatos és örömteli, felelősséggel is jár. Isten csodát tesz velünk, mert szeret bennünket, de azt akarja, hogy ez ne legyen hiábavaló az életünk további menete tekintetében.
A 2020-as év, ahogy mindenkit, engem is soha nem tapasztalt megpróbáltatásokkal állított szembe. De mindemellett számomra ez az év tele volt Isten csodáival is. Két év várakozás után végre kisbabát vártunk, anyukám nagyon súlyos állapot és hosszú kórházi kezelés után felépült a Covid-19-ből, sikerült vennünk egy házat – ami sokáig szinte elérhetetlen, de legalábbis nagyon távoli álomnak tűnt –, a férjem pedig első generációs értelmiségiként megszerezte a doktori címét fizikából. 2020 karácsonyán tele volt hálával a szívem, és igazából még most is úgy tudok örülni mindegyiknek, mintha épp ma történt volna. Tényleg, tele vagyok hálával. Vagyis hálával vegyes szorongással, hogy ne rontsam el, ne vesztegessem el Isten áldásait magamon. Tudom, hogy Isten képes formálni a nehézségekben, ahogyan anyukám betegsége ideje alatt minden korábbinál erőteljesebben tapasztaltam ezt. De szeretném hagyni, hogy az áldások által is formáljon, ahogyan valószínűleg Kapernaum, Korazin és Bétsaida nem hagyták ezt (ezeket a városokat említi Jézus, mint olyanokat, ahol sok csodát tett, az emberek mégsem voltak hajlandóak megváltozni).
Mit várhat Isten, amikor csodákat tesz, amikor megáld? Szerintem elsősorban azt, hogy felismerjem, mi az, ami még nincs rendben az életemben, a gondolataimban, a lelkemben, a szokásaimban, a véleményeimben. És azt, hogy ne napoljam el a változást. Ne kelljen mindig nehéz élethelyzetnek előállnia ahhoz, hogy végre törődjek a lelkemmel. Nem hinném, hogy a magyarázkodásaimra, a „nekem ez még belefér”-re és az „alapvetően azért próbálok jó lenni”-re kíváncsi. Nem, csodát tett, és változást akar látni. A hitem megerősödését az imáim meghallgatása láttán, és egy még jobban Neki szentelt életet. Azt nem mondom, hogy ellenkező esetben szigorúbb ítélet vár rám, ahogyan Kapernaumra és Korazinra is, mert a hasonlat a két szituáció között ott sántít, hogy én már elfogadtam Jézus megváltását, és hiszem, hogy az ítéletet Ő már kiváltotta értem is, akármilyen süket tudok lenni néha a feddésre és a vezetésre. A tét nálam a hálából neki adott élet. Ami egyáltalán nem jelentéktelen.
Molnár-Kovács Dorottya
2 hozzászólás
Az írásaidban, olyan tehetséggel tudod szépen sorba pakolni a szavakat, kedves Dorka, hogy az üzenete egyenesen és egyértelműen az olvasó szívébe találjon! Koszonom!
Ettől a kommenttől jó kedvem lett, nagyon köszönöm!