Az istentisztelet az egyház legfontosabb életfeltétele, itt és ekkor lesz igazán láthatóvá, hogy mi az egyház célja és rendeltetése: Isten magasztalása, az Ő nevének megvallása és az Ő szolgálatának betöltése. Tudjuk jól, hogy az istentisztelet nem szorítható be heti egy vagy több órai templomlátogatásba, viszont ezek a kiemelt alkalmak (akár ünnepnap, vasárnap vagy hétköznap) olyan közvetlen találkozási lehetőségek Isten és a gyülekezeti tagok között, amelyek kézzelfoghatóvá és egyértelművé teszik az ember számára Isten jelenlétét. Csakhogy a különféle felekezetek másképpen ünneplik ezeket a találkozásokat: más istentiszteleti rendet (ezt nevezzük liturgiának) alkalmaznak, más énekeket énekelnek, talán stílusban is máshogy élik át és élik meg az istentiszteletüket. A reformáció ünnepén talán nem hiábavaló szót ejteni arról, hogy reformátusokként milyen módon méltatjuk mi magunk ezeket a találkozásokat. Természetesen a teljesség igénye nélkül sorolok fel olyan elemeket vagy jelenségeket, amelyek egy kívülről érkező (értsd: nem református vagy egyházhoz egyáltalán nem köthető) számára elsőre talán nem olyan egyértelműek. Íme a lista:
1. Rövid ima istentisztelet előtt és után
Talán feltűnt, hogy mielőtt a református ember „beül” az istentiszteletre, vagyis elfoglalja helyét, általában néhány másodpercet állva marad. Ugyanígy az istentisztelet végeztével sem keresi azonnal a kijáratot, hanem indulása előtt szintén megáll a padban. Nos, jó okunk van feltételezni, hogy ilyenkor a református imádkozik. Istentisztelet előtt azért, hogy Isten jelenlétét megtapasztalja és átélje. Istentisztelet után pedig azért, hogy az üzenet, amelyet megértett, a templom falain kívülre is elkísérje őt. Előfordulhat, hogy ezek rövid, kötött imák formájában hangzanak el, de természetesen saját szavakkal megfogalmazott könyörgések is lehetnek.
2. Felállás, leülés, felállás, leülés
A lelkész általában kézzel szokta jelezni, amikor a gyülekezetnek fel kell állnia és le kell ülnie. A kezdő ének, az imádságok, a szentírási részek olvasásakor általában a gyülekezet áll, ugyanígy a sákramentumok (az úrvacsora és a keresztség) kiszolgáltatásánál is, vagy az Apostoli Hitvallás (Hiszekegy) elmondásánál. Minden más alkalommal a gyülekezet ülve marad. A felállás-leülés nem a kötelező kardio-edzések része (habár tagadhatatlan, hogy ha egyhelyben kellene végigülni az egész istentiszteletet, könnyebben lankadna a figyelem), hanem Isten tiszteletének és az előtte való megállásnak a kifejeződése. Ha belép a tanár az osztályterembe, az osztály feláll. Ha énekeljük a Himnuszt, egyenes háttal tesszük. Ugyanígy: amikor az istentiszteleten egyes pontoknál felállunk, akkor nemcsak a testünk, hanem a lelkünk is „vigyázzba vágja” magát, és tiszteletét fejezi ki Isten előtt. Legalábbis elvileg 😊
3. Nagy, zúgó, hangos hangszer
Az orgona sok egyházon kívülről érkező számára jelent furcsaságot – habár nem református sajátosság, hiszen sok más keresztyén felekezet is használja. Az orgona a középkorban lett az egyházi alkalmakkor énekelt énekek kísérőjévé. Egyes reformátorok nem tűrték a saját istentiszteleteiken, mert túlzottan emlékeztette őket a római misére, ezen felül hangja gyakran elnyomta a gyülekezet énekét. A magyar reformátusoknál a 18. század második felétől terjedt el a hangszer mint amely alkalmas arra, hogy a gyülekezet énekét szépen vezesse. Manapság az orgona nem tartozik az átlagember kedvenc hangszerei közé (mármint elég ritka, hogy valaki az Önök kérték-ben a Katikát Bach egyik orgonaszonátájával köszöntse), de szakrális zeneszerszámként megmaradt a tekintélye. Sok református gyülekezet más hangszerekkel kíséri az éneklést, ami teljesen rendjén való. Senki sem fog elkárhozni azért, ha nem a „nagy, zúgós, hangos” hangszerrel szeret énekelni.
4. Egy ember egy órás magánszáma
Sok vád éri a református istentiszteleteket azért, mert a lelkész „egyszemélyes show” formájában az egész istentiszteletet leuralja. Ő imádkozik, ő prédikál, ő jelenti be az éneket, ő olvassa az Igét stb., stb. Egyfelől a vád jogos, hiszen az istentisztelet a gyülekezet istentisztelete, nem pedig egyetlen ember kedvtelése, így elvárható lenne, hogy mások is szerepet kapjanak az alkalom egy-egy pontján. Sok helyen manapság már bevett gyakorlat, hogy az imádságot, a szentírási részek olvasását, a hirdetéseket és más részeket nem a lelkész, hanem a gyülekezet elöljárói vagy tagjai végzik, míg a lelkész „csak” prédikál. Másfelől viszont több olyan eleme van az istentiszteletnek, amikor a gyülekezettől elvárt, hogy tudatos módon jelen legyen és részt vegyen a liturgiában. Ha úgy éneklem az énekeket, hogy azoknak gondolatai és szavai az én gondolataimmá és szavaimmá válnak, máris „beszélek” az istentiszteleten, azaz megszólalok, részt veszek benne – nem csak némán szemlélek. Ha úgy követem a lelkész imádságát gondolatban (vagy falun mind a mai napig az idősebbek suttogással követik), hogy azok a szavak a sajátjaimmá válnak, imádságom máris részvétel a cselekményben. Ha úgy tudom rámondani a szentírási igékre vagy az igehirdetés végére az „ámen”-t, hogy az tudatos egyetértés, akkor máris nem „csak” ülök a padban, hanem részt veszek az egészben. Talán jobban kellene tudatosítani magunkban, hogy jóllehet az esetek nagy hányadában egyetlen ember vezeti az istentisztelet rendjét, én magam nem passzív módon ülök és nem csinálok semmit, hanem sok olyan lehetőség van, amikor tudatosan részt vehetek a cselekvésben is. Persze szerintem ezeket a szép elveket érdemes a gyakorlatban is kamatoztatni: azaz, üdvözlendők az olyan kezdeményezések, amelyekben a gyülekezeti tagok is részt vállalhatnak a szolgálatból az istentisztelet keretein belül is.
5. Prédikáció > nem prédikáció
Aki már vett részt református istentiszteleten, annak biztosan feltűnt, hogy a prédikáció az egész istentisztelet időtartamát tekintve elég hosszú: legalább az alkalom egyharmad részét teszi ki. Ez nem azért van így, mert a lelkész így saját meggyőződéseinek kifejtését legális módon gyakorolhatja, hanem azért, mert az igehirdetés az istentisztelet központi eleme. A reformáció egyik nagy újrafelfedezése az volt, hogy a hit hallásból van (Róma 10,17), így az evangélium, Isten jóakaratának hirdetése létfontosságú eleme kell legyen a protestáns istentiszteletnek. Ez nem azt jelenti, hogy minden más (éneklés, imádság, igeolvasás) elhanyagolható az alkalmakon, de az igehirdetés fontos színhelye annak a csodának, hogy Isten megszólítja az embert, bemutatkozik neki, lehajol hozzá és közli akaratát vele. Ideális esetben tehát az igehirdetés nem csupán általános beszéd vagy annak elmondása, hogy mit gondol a lelkész egy-egy kérdésről, hanem a Szentlélek ereje által az a találkozási pont, ahol Isten szól a gyülekezethez. Ez a meggyőződés fejeződik ki abban is, hogy a prédikáció nagyobb szerepet nyer az istentiszteleteken.
6. Cifra szólamok
„Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól”, „Isten tegye áldottá az Ő Igéjének olvasását, hallgatását és szívünkbe való fogadását, hogy teremhessük annak gyümölcseit”. Ilyen és ehhez hasonló mondatokat az istentisztelet több pontján is hallhatunk a lelkész szájából. Mi, akik beérjük egy jónapottal vagy sziával köszönéskor, kicsit furcsállhatjuk ezt. Nos, ezek a régi szóval „verba solemnia”-k (ünnepélyes szavak) nem azért szerepelnek az istentiszteleten, hogy a 17. századba röpítsék a gyülekezetet, hanem azért, hogy egy-egy fontos elemet (éneklést, igeolvasást, igehirdetést stb.) méltóságteljesen bevezessenek vagy lezárjanak. Persze egyszerűbb lenne, ha a lelkész azt mondaná, „Testvérek, Isten Igéjét olvastam”, vagy „Köszöntök mindenkit a mai istentiszteleten”, de ha az ünnepélyes megszólalások minden szavát külön ízlelgetjük, csakhamar rájöhetünk arra, hogy ezeknek a szavaknak jelentősége van. Nemcsak rutinból kimondott cifra szólamok, hanem a maguk módján fohászok, kis könyörgések vagy ígéretek, amelyek mindig valamilyen bibliai igazságra mutatnak rá.
7. A „Kellek én ide?” örök dilemmája
Egyszer az egyik nem református ismerősöm azt mondta, hogy az ő baja a református istentisztelettel az, hogy teljesen jelentéktelennek érzi magát közben. Nem oszt, nem szoroz, hogy részt vett-e az istentiszteleten. Míg a katolikusoknál legalább kezet fog vele valaki a mise elején, a református istentiszteleten nincs semmiféle kapcsolódás. Nos, a vád mögött van némi igazság. Csakhogy református istentisztelet nincs gyülekezet nélkül. Ha egy vasárnap úgy gondolná a gyülekezet minden tagja, hogy otthon marad kényelmes fotelében és bagózik templomba menni, a lelkész a harmadik harangszó után nem menne be a templomba, nem állna fel a szószékre, nem kezdene bele a liturgiába. Mert ahol nem gyűlnek össze az emberek, hogy találkozzanak Istennel, ott nem jön létre istentisztelet. Nekem is sok évbe telt, míg rájöttem arra: ha én nem veszek aktívan részt az istentiszteleten (és itt nem arról beszélek, amikor én vagyok a lelkész), akkor tényleg haszontalannak érzem magam. Szerintem mint minden mást, úgy az istentiszteleti részvételt is tudatosan gyakorolni kell. Tudatosan kell jelen lennem. Tudatosan úgy kell beülnöm a padba, hogy itt, ezen az alkalmon nemcsak a vasárnapi rutin egyik újabb felvonása történik, hanem én bizony ide istentiszteletre jöttem. Azért, hogy találkozzak Istennel, hogy Őt tiszteljem, és meghalljam, mit akar mondani számomra. Jóhiszeműen azt gondolom, mások is ezért járnak istentiszteletre. Ha pedig így van, a közös meggyőződés már eleve összekapcsol bennünket. Amikor éneklünk, együtt mondjuk a szavakat. Amikor hallgatjuk a Szentírás részeit, mindegyikünket egyszerre szólít meg az évezredes szöveg. Amikor áment mondunk, egymásnak is kívánjuk az Ige hathatós működését életünkbe. Kellek-e én ide? Kellek. Mert elsősorban nekem kell az, hogy itt legyek.
Homoki Gyula
1 Hozzászólás
Pingback: A 3 legolvasottabb írásunk ebben az évben - TeSó blog