Lassan nyolcadik éve, hogy írjuk itt néhányan ezt a blogot. Nyolc év pedig az ember életében hosszú időnek tűnik, amely alatt sok dolog történik és változik – nem csupán a külső körülmények tekintetében, hanem bizony a személyiség és a gondolatok terén is. Csütörtökönként a blogon régebbi bejegyzéseket posztolunk újra, nemrég éppen az én egyik írásomat, amelyben rövid amerikai utazásom alatt tapasztalt benyomásaimat írtam le, amolyan „rögtönítélő” módon. Krisztus nélküli keresztyénekről beszéltem, és papokról, akik üres szólamokat hangoztatnak a szószékekről. Csak most vettem észre, hogy annak idején egy hölgy korlátoltnak és felszínesnek nevezett a bejegyzés alatti hozzászólásában, amiért a négyhetes utazásról visszatérve ilyen általánosító képet festettem a nyugati keresztyénségről. Igaza volt. Merthogy visszaemlékezve tényleg hirtelen felindulásból született ez az írás. És Isten különös humora, hogy azóta az egyik akkor ott megismert lelkész igehirdetéseit, könyveit gyakran kézbe veszem, és rendkívüli lélek- és szellemfrissítő gondolatokkal gazdagodom általa. Négy éve még eretneknek hittem – mára pedig már útitársamnak tartom a krisztusi úton.
Őszintén megvallom: gyűlölök tévedni. Beismerni a hibáimat, a mulasztásaimat, kimondani ezt a két aprócska szót: igazad van, és közben nem megsemmisülni a szégyen alatt – egészen nehéz feladatnak tartom. Gyanítom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Mert kicsit azt érezhetjük ilyenkor, hogy kevesebbek leszünk, elveszítjük a tekintélyünket a másik előtt, hiteltelenné és megbízhatatlanná válunk a szemében. A tévedés beismerése egyfajta trónfosztás, olyan erőszak, amelyet saját magunkon ejtünk. Köze lehet ennek minden bűn gyökeréhez, a gőghöz, amely át- meg átszövi életünk minden egyes cselekedetét és gondolatát. Amely arra ösztönöz, hogy felemelt fejjel járjunk a világban, kiegyenesített gerinccel, és mindenkivel elhitessük, hogy többet érünk náluk. A tévedés beismerése valójában ezt a gondosan dédelgetett projektet vágja félbe, és térdre kényszerít mások előtt.
Csakhogy jönnek aztán ezek az őszinte pillanatok, amikor elsősorban saját magam számára kell kimondani és megfogalmazni azt, hogy bizony bármennyire is próbálom annak látszatát fenntartani, hogy én már elkészültem, valójában önámító módon becsapom magam – és ezáltal másokat is. Ilyenkor új szemüvegre van szükség, amelyen keresztül máshogy tekintek önmagamra és más célt tűzök ki magam elé. Látnom kell, hogy folyamatosan változok, és csak ennek a változásnak a ténye sziklaszilárd és kikezdhetetlen igazság az életemben. Változok. És ehhez természetszerűleg hozzátartozik, hogy öt év múlva – vagy akár holnapután – teljesen máshogy viszonyulok majd egy kérdéshez, adott esetben másként látom majd a megoldást és a választ, mint most. Alázat és őszinteség. Talán ez a két erény a mankó az élethosszig tartó tanulás és útonlét folyamatában. Eljön a pont, amikor beismerem: már nem értek egyet egykori önmagammal. Talán eljön a pillanat, amikor mások kérik számon rajtam valamikori véleményemet – ki megértőn, ki vádlón. Érni, úton lenni, változni nem szégyen – felelem majd nekik.
Talán van ebben a hozzáállásban némi vérbeli református is, hiszen őseink saját hitvallásaik elején mindig leszögezték, hogy eszük ágában sincs a végleges és mennyei kinyilatkoztatás igényével nézni saját kimondott tételeikre. Ha valaki jobbra tanítja őket a Szentírás által – azt alázattal és köszönettel elfogadják majd. Rész szerint való bennünk az ismeret, mondja Pál (1Kor 13,9), töredékes és homályos, mint az ókori tükör torzításában szemlélt kép. Mindnyájan ugyanabba az irányba megyünk, Őfelé, és eljön az óra, amikor szemtől szemben találjuk magunkat vele, a tisztaság és az egyértelműség állapotában. Addig azonban szabad tévedni, szabad úton lenni, gondolkodni, nem ragaszkodni Rajta kívül semmilyen más emberi igazsághoz. Szabad egyet nem érteni önmagammal, hiszen ettől nem leszek kevesebb – csak emberibb.
Homoki Gyula