„Nekem a család áll az első helyen! Számomra az a legfontosabb!”– mondogatjuk nagyon sokszor, de ennél már ritkábban gondolunk bele, hogy ez mit is jelent a gyakorlatban. A családdal való együttlét valójában gyakran egyáltalán nem jelent minőségi közös időt, a közösségi oldalakra felpakolt szépen megszerkesztett, meghitt családi fotók igazából csak egyetlen rövidke beállított pillanatot mutatnak be, és számos családban el se tudják képzelni, hogy ugyan miről is lehet beszélgetni, ha nem a politikáról, a szomszédokról vagy a TV éppen futó műsoráról.
Pedig nem arról van szó, hogy senki sem tiszteli a család szentségét, hanem arról, hogy ha nem hozod magaddal magától értetődő örökségként, akkor lehet, hogy egyszerűen még nem tudod, hogy hogyan kell jól családban lenni.
Engem általában véve nagyon foglalkoztat a családi témakör, a belső hagyományaink, a magunkban hordozott transzgenerációs mintázataink és mindaz, amit ez a csodás, végeláthatatlan, meglepetésekkel tele világ rejt. A legutóbbi olvasmányom ezzel kapcsolatban Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyve volt, amit nagyon sok szeretettel ajánlok mindenkinek, aki kész a témával mélyebben, a pszichológia szemüvegén keresztül foglalkozni.
Az alábbiakban jöjjön 5 olyan dolog, amit az olvasottak alapján szerintem már most elkezdhetsz megtenni azért, hogy a családod idővel igazi, nagybetűs CSALÁDdá formálódjon:
- Ne engedd elveszni a közös étkezéseket!
Kamaszkori baráti beszélgetéseinkben sokaktól hallottam, hogy náluk nem szokás egyszerre asztalhoz ülni, hanem elkészül az étel, ki van rakva a konyhapultra s kinek mikor van ideje, étvágya hozzá, szed belőle. Ez nem egyes családok jellemzője, hanem egészen elterjedt szokás, és egyre nehezebb olyan családot találni, akik még rendszeresen asztalhoz tudnak ülni, és egymásra figyelve tudják elfogyasztani a vacsorájukat. „Pedig a rendszeres közös étkezések lelki védelmet jelentenek gyereknek és felnőttnek egyaránt”. Azért is, mert a rendszeresség kialakítása (ami a lelki egészséghez nagyban hozzájárul) a családban kezdődik el, és azért is, mert az étkező asztalnál egészen más közös jelenlét tud kialakulni. Persze ez akkor működik, ha közben nem veszi elő mindenki a telefonját, nem a TV-re figyelünk és nem akkor intézzük el a napi e-maileket. Lehet ez napindító közös reggeli vagy napzáró vacsora, a lényeg, hogy szokás, családi rutin alakuljon belőle, amihez egy idő után szépen lassan tényleg mindenki elkezd alkalmazkodni időbeosztásban is.
- Kezdjetek el történetet mesélni!
„A családtörténet útikalauz az élethez: megmutatja lehetőségeinket, problémamegoldási kulcsokat ad a kezünkbe, de arról is beszél, milyen elvárásoknak kell megfelelnünk.” Vannak családok, amelyeknek a története valahogyan mindig arról szól, hogy ment tönkre minden, hogyan bánt el velük a történelem, és vannak olyan családok is, amelyek történetei a felfelé ívelésről, a soha fel nem adásról szólnak. Vagy ennek egyensúlyáról. De olyan is akad, ahol semmit sem tudnak a családi történetekről, mert az élet útvesztőjében valahol elvesztek a saját egyéni történetükben való körforgásban. Pedig annak megértésében, hogy miért olyan az élethez való hozzáállásunk, amilyen, nagyban hozzájárul annak tudása és megértése, hogy mit hozunk magunkkal felmenőink életéből. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy leülteted a gyereket és rázúdítasz mindent, mint a népszerű Így jártam anyátokkal című sorozatban. A történet mindig ott kezdődik, hogy elsőként Te kérdezed meg a felmenőidet, és aztán lassan, apránként elkezded továbbadni a tudást.
- Találjátok meg a közös időtöltés minőségi formáját!
Sok családban ez azt jelenti, hogy esténként úgyis együtt nézzük a TV-t, szóval ez pipa. Valóban lehet a közös mozizásnak is remek hagyománya a családban, amennyiben közösen választjátok ki a filmet, rákészültök s aztán még beszéltek is róla. Viszont az esti céltalan TV előtt tespedés inkább csak azt jelenti, hogy nem igazán van kedvetek foglalkozni ezzel. Pedig nem is olyan nehéz találni valamit, amit mindannyian élveztek. A társasjátékok például már rég nem (igazából sosem) a gyerek szórakoztatásáról szólnak, mert számos olyan játékot kapni, amik egymás megismeréséről vagy a közös gondolkodásról szólnak: ilyen lehet például a Dixit, az Imagine, az Igen? vagy akár a Concept, de még egy Aranyásók vagy Catan telepesei is. Csak utána kell nézni, kiválasztani a legszimpatikusabbat, aztán hajrá!
De ha a játék mégsem igazán vonzó, akkor a kirándulások, a közös főzések vagy akár a közös nagytakarítások is szuper időtöltésként szolgálhatnak. A lényeg, hogy a célja a közös idő legyen. A szándékos, akart, vágyott közös idő.
- Fedezzétek fel a családotokban a határokat!
„Ha családunkra úgy tekintünk, mint egy rendszerre, és így kezdjük el elemezni a történéseket, sok értékes és érdekes dolgot vehetünk észre.” Számomra itt most az az érdekesebb, ami a családon belül van és nem az, ami elválaszt minket a külvilágtól. A családtagok közötti határok ideális esetben világosak és tiszták: megvannak a szerepek, mindenki érzi a helyét a nagy gépezetben, ugyanakkor szükség esetén a jó határok rugalmasak is. Vannak viszont olyan merev határokkal létező családok, amik szépen lassan elhidegítik egymástól a tagokat: ha például egy gyerek egész életében azt hallja, hogy apát nem zavarjuk, apa dolgozik, és ezzel együtt apa sosem öleli meg a gyerekeket, és nincs valós tudása a többi családtag életéről, érzelmeiről, akkor idővel az ő szerepe nagyon távolivá válik a családban, és még több idővel az így felnövő kislány felnőttként nehezen tud majd kapcsolódni az életében megjelenő férfiakhoz, a kisfiú pedig maga lesz az, akihez nehéz lesz kapcsolódni. Fontos tehát átgondolni, hogy valóban megéri-e ennek a merevségnek a fenntartása.
És a ló másik oldalán léteznek a diffúz, elmosódott határokkal rendelkező családok is, akik túl sokáig túl lényeges szereplőként vannak jelen egymás életében, akiknél sosem alakult ki a normális intim szféra fogalma (gondoljunk a Jóbarátok című sorozatban felnőttként is együtt fürdő testvérpárra), vagy akik a generációs határokra is fittyet hánynak és a gyereket már csecsemőkorától döntéshozó felnőttként kezelik a családban. Pedig „mindenkit megnyugtatok: a gyerek nem fog belerokkanni, ha nem ő dönti el háromévesen, melyik szállodában nyaraljon a család”.
Az egészséges, világosan meghatározott határokra szükség van minden családon belül, viszont arra is figyelnünk kell, hogy ezek a határok túlzott merevségükkel ne rombolják le teljesen a család intimitását.
- Kezdjétek el valóban megismerni egymást!
2001-ben New Yorkban végeztek egy izgalmas kutatást, aminek az volt a fő kérdése, hogy milyen előnnyel jár az, ha a gyerek létezik intergenerációs identitással, vagyis nem csak úgy lóg a levegőben, hanem egy nagyobb, generációkat átfogó családi közösség része. Ehhez egy 20 tételből álló kérdéssort dolgoztak ki, amit „Tudod-e” (Do you know) skálának neveztek el. A mérést 50 család részvételével végezték el, és azt az eredményt kapták, hogy egy gyerek minél többet ismer családja történetéből, annál magasabb az önbecsülése.
Ha tehát szeretnéd elkezdeni valahol a felmenőid megismerését és a családi történetek átörökítését az utódok számára, akkor íme a skála a beszélgetések elindításához:
- Tudod-e, hol ismerkedtek meg a szüleid?
- Tudod-e, hol nőtt fel az anyukád?
- Tudod-e, hol nőtt fel az apukád?
- Tudod-e, hol nőtt fel valamelyik nagyszülőd?
- Tudod-e, hol ismerkedtek meg egymással a nagyszüleid?
- Tudod-e, hol kötöttek házasságot a szüleid?
- Tudod-e, milyen körülmények között születtél?
- Tudod-e, miért ezt a nevet kaptad?
- Tudsz-e valamit a testvéreid születésének körülményeiről?
- Tudod-e, külsőre kire hasonlítasz leginkább a családban?
- Tudod-e, hogy a viselkedésed alapján kire hasonlítasz leginkább a családban?
- Tudsz-e olyan betegségekről vagy sérülésekről, amiket a nagyszüleid megéltek, amikor fiatalabbak voltak?
- Tudsz-e olyan tanulságokról, amelyeket a szüleid a jó és a rossz eseményekből szűrtek le?
- Tudsz-e olyan eseményekről, amelyek anyukáddal vagy apukáddal történtek meg, amikor iskolások voltak?
- Tudod-e, milyen származású a családod?
- Tudod-e, mit dolgoztak a szüleid, amikor fiatalabbak voltak?
- Tudsz-e olyan kitüntetésekről, amit a szüleid fiatalkorukban kaptak meg?
- Tudod-e, hogy hívták az iskolát, ahová az anyukád járt?
- Tudod-e, hogy hívták az iskolát, ahová az apukád járt?
- Tudsz-e olyan rokonról, akinek morcossá vált az arca, mert nem mosolygott eleget?
Remélem, hogy ezek a rövidke ajánlások segítenek a család életének javításában, ugyanakkor szeretném kiemelni, hogy a könyv teljes tartalmának ismerete adhatja meg a teljes képet és azt is, hogy ha olyan dolgokat sikerül felszínre hozni, amivel nehéz a családtagoknak egyedül megbirkózni, akkor ajánlott segítségül hívni egy pszichológus szakembert vagy mentálhigiénés lelkigondozót.
Sárközi Andrea