Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor az egyik iskolatársam épp nagy lelkesen mesélt egy könyvről, amit akkoriban olvasott. Kérdezte, hogy ismerem-e, én pedig mondtam, hogy igen, én is olvastam és imádtam!

„Imádni csak Istent lehet” – hangzott a válasz. „Jó, jó, persze, hogy csak Istent lehet” – kezdtem, mert valahol már hallottam erről a szabályról – „nem úgy értem, hogy jobban szeretem a könyvet, mint Istent”. Próbáltam magyarázkodni, de elég zavaros volt a dolog, mert az én fejemben ráadásul teljesen összehasonlíthatatlan érzelmekről/gondolatokról volt szó Istennel és azzal a bizonyos könyvvel kapcsolatban (nem emlékszem, milyen könyvről lehetett szó, még az is lehet, hogy a Harry Potterről!) Azt nehéz körülírni, hogy pontosan mit is jelent Isten szeretete, és valószínűleg a válasz mindenkinél kicsit másként hangzana. Az én esetemben például ennek a szeretetnek biztosan köze van a hálához és a biztonságérzethez, de a csodálathoz, és lehet, hogy egy kicsit a félelemhez vagy a bűntudathoz is. Egy könyv esetében sokkal kevésbé sokszínű érzelmi palettáról van szó: okozott néhány örömteli órát, kapcsolódni tudtam a karaktereihez, sikerült elgondolkodtatnia, meglepnie. Engem mégis arra tanítottak, hogy legyen bármennyire különböző is ez a két érzelem, ha az utóbbira az „imádom” szót használom, azzal bűnt követek el. Punktum.

A János evangéliumában Jézus a következő szavakat intézi a samáriai asszonyhoz, aki azt kérdezte tőle, hogy valóban Jeruzsálembe kell-e menni ahhoz, hogy az Istent imádja valaki: 

„De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.”

Isten imádása tehát nincs földrajzi helyhez kötve (például a templomhoz), és nem is a szóhasználaton múlik a dolog. Jézus arra tanít bennünket, hogy a lényeg, hogy az imádat lélekben és igazságban történjen. Hogy mire gondol Jézus „igazság” alatt, az viszonylag könnyen megfejthető a Bibliát olvasva: az igazság maga Jézus és az evangélium üzenete. „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), „Hálát adunk azért a reménységért is, amely készen van számotokra a mennyekben, amelyről már előbb hallottatok az igazság beszédéből, az evangéliumból” (Kol 1,5). A „lélek” szó pedig egyaránt utal Istentől kapott lelkünkre és a Szentlélekre, aki Isten imádatára inspirálhat bennünket. Tudatosság és érzelem. Igazság és lélek.

Azt gondolom, hogy a szavak önmagukban nem rendelkeznek morális tartalommal. (Még a csúnya szavak sem, de ez egy másik történet.) Egy szó csak néhány hang vagy betű, amihez egy kultúra jelentéseket rendelt. Istent sokkal jobban érdekli, hogy mi van a szívünkben és a fejünkben, mint az, hogy ezt milyen szavakkal kommunikáljuk. A problémám pedig azzal, hogy rászólunk a másikra, ha azt mondja, hogy imádja a dinnyét vagy a káposztás paszulyt csak annyi, hogy az Isten iránti imádatunkat degradálja azzal, hogy az ételek szeretetéhez hasonlítja. Ráadásul egy kicsit képmutatónak is tűnik az ilyen megszólás.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy bálványimádás nem létezik, vagy hogy ne kellene odafigyelnünk arra, hogy milyen értékrendek irányítják az életünket, mert ezt én is nagyon fontosnak tartom. De ma már úgy gondolom, hogy Isten nem azt kéri tőlünk, hogy egy magyar szót különítsünk el az ő tiszteletére, hanem hogy egy részt, a legnagyobb részt a szívünkből kapja meg Ő. 

Molnár-Kovács Dorottya

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..