Különböző lefutási idejű „projekteket” tervezünk nap mint nap. Bevásárolni egy óra, füvet nyírni másfél, megírni egy dolgozatot három. Gyümölcsfát úgy ültetünk, hogy 4-5 év múlva ehetünk a terméséből. Kutyát tartani már nagyobb felelősség, legalább 8-10 évre szóló feladat. Ha (leendő) gyermekeinkre gondolunk, akkor már emberöltőnyi időt vágyunk átlátni, megalapozni. A Föld nevű projektnek vajon mennyi most a lefutási ideje?
„Anya, én még élni fogok, amikor elpusztul a bolygó?” Ez a mondat kizökkentett a menetrendszerű hírfolyam-görgetésből. Összeszorította a szívemet valami nyomasztó, szmogszürke tehetetlenség-érzet, mint valahányszor, ha csontsovány jegesmedvéket, műanyagba fulladó tengeri élőlényeket, konzervdobozba szorult erdei állatokat látok egy-egy képen. És ez csak a jéghegy csúcsa. A Föld pusztulóban: elpocsékoltuk azt, amit ránk bíztak az Édenkertben. Nem klímaváltozás, felmelegedés, meg ózonlyuk-növekedés, amiről már kisiskolásként is hallottunk, hanem klímakatasztrófa van. A bolygóm elpusztulása, lakhatatlanná válása olyan közelre került, hogy beárnyékolja a gyermekeim jövőjét. Nincsen több idő.
Nehéz feltápászkodni a siránkozás mellől, és tenni bármit is, amikor baktérium-méretűnek érzem magam egy hatalmas óceánban. Mit tehetek én itt, 2019 júliusában Kárpátalján azért, hogy lassabban menjen tönkre ez a bolygó? Számít-e bármennyit, ha próbálom minimalizálni a hulladékot a háztartásomban? Számít-e, hogy nejlonszatyrok helyett vászonzsákocskákba vásárolok? Számít-e, ha nem import zöldséget-gyümölcsöt keresek, hanem helyi termelők áruját teszem a kosárba? Ha nem pazarolom a vizet, többet járok kerékpáron autó helyett, próbálok nem vásárolni fölösleges dolgokat, amit csak lehet, újrahasznosítani, és védeni a környezetemet? Nem tudom, számít-e mindez. Talán csak annyira, amennyire a Titanic süllyedésekor a zenészek játéka a fedélzeten. Ők ott annyit tudtak tenni. Legyen bármilyen aprócska a tett, jobb, mint tétlenül üldögélni vagy a fejemet a homokba dugni.
Vállalom, hogy a piacon minden egyes alkalommal furcsán nézzenek rám, amikor előhúzom a vászonzsákocskákat, s azokba kérem a zöldséget. A többször használatos műanyag dobozom a hentesnél talán még nagyobb megdöbbenés tárgya, de csak megszokják előbb-utóbb. Igaz, így meg kell tervezni a bevásárlást, bepakolni a szatyrokat, dobozokat, de kényelmesebb is a sok műanyag zacskó nélkül, amit fölöslegesen dobnék ki. Amit csak lehet, komposztálunk, így a háztartási hulladék egyre kevesebb. Inkább piac, őstermelők, háztájit áruló nénik, mint bevásárló központok. Sajnos rengeteg termék van, amit csomagolásban tudok csak megvenni. Próbálom ezek számát csökkenteni, de hazudni nem fogok, így is marad elég sok.
Nagyon aprócska lépések. Lehet, nem sok, de a semminél azért így is több. A legnagyobb dolog viszont, amit megtehetek: beszélek róla, megosztom, magyarázom, népszerűsítem. Minden egyes emberért megéri, aki átáll a másik oldalra. A teremtett világ oltalmának oldalára.
A katasztrófa felismerése, amiben élünk, megtanított újra rácsodálkozni minden szépre, amit körém teremtett Isten. Sok éve, amikor először jött közel hozzám, lombsusogásban és hegyi patak csörgedezésében találtam meg Őt. A Kárpátok felém magasodó csúcsai, vagy a tenger végtelen kéksége szót belém akasztóan öleli mindig körém Isten nagyságát. Ő ellene vétkezünk, amikor hagyjuk elpusztulni a Földet. Az élet ellen vétünk, amikor nem vagyunk hajlandóak tudomást venni a katasztrófáról. A gyermekeink jövőjét semmisítjük meg, ha nem változtatunk.
Lehet, hogy a Földnek el kell pusztulnia. Lehet, hogy minden erőfeszítés későn érkezik, és kevésnek bizonyul majd. De ezzel a tudattal nem lehet jövőt tervezni, építeni, élni. Én abban hiszek, hogy Isten kezében van a jövő kulcsa, de nem tehetetlenségre, hanem reménységre és küzdelemre teremtett minket. Teszek, és tenni fogok.
Kiss Julianna