Böjti egypercesek 31.
„Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.” (Jn 12,24-26)
Többször beszél Jézus arról, hogy el kell veszítenem az életem, ha Őt akarom követni. Néha úgy tűnik nekem, amikor ezeket az Igéket olvasom, mintha Jézus olyan „könnyen beszélne” erről. Könnyű ezt mondani. Valóban azt akarja, hogy mondjak le mindenről, amitől én én vagyok? Felejtsem el mindazt és mindazokat, akiket szeretek, amit eddig építgettem, és menjek utána? Jó, persze, mindenki szeretne gyümölcsöket teremni. Szeretnénk világszerte elkiabálni a jó hírt, hogy mindenki megismerhesse a mi Atyánkat (és lehetőleg mindenki tudjon arról, hogy mi kiabáltuk el a hírt). De nem lehetne ezt úgy, hogy megtartjuk az életünket? Jézus oly könnyen beszél arról, hogy NEM. Mert a búzaszem is meghal előbb, és csak később lesz belőle sokszor annyi…
Lehetséges, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki megpróbáltam korábban üzletelni az Úrral. Figyelj, tiéd az időm, a tehetségem, a cselekedeteim… de a gondolataim nem merem adni, azokért nem felelek. Vagy: odaadom a gondolataim is, legyen. De akkor enyém a dühöm és az aggódásom (a Drága Aggódásom). S folytathatnám a sort még sokáig. Mindig volt valami, amit nem voltam képes teljesen átadni az Úrnak. Még akkor sem, ha igazán, nagyon-nagyon próbálkoztam vele. És Jézus mégis olyan egyszerűen beszél erről. Köves engem! Hagyd az életed, gyere velem, és megnyered az igazi életed! Persze, Jézusnak könnyű lehet…
„Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Erre hang hallatszott az égből: Már megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” (Jn 12,27-28)
Közvetlenül a fenti igeversek után azt olvasom, hogy Jézus a félelmeiről kezd el beszélni. Mintha nem is a tömeghez szólna, csak úgy hangosan kimondja, ami a lelkében van. Készül arra, amiről korábban oly könnyen beszélt. Az életét készül adni az Úr céljáért. Teérted és énértem. Legszívesebben azt kérné, hogy az Úr mentse meg ettől az órától. De nem lehet! Szem előtt kell tartania, hogy miért jött közénk! Hogy búzaszem legyen. Meghaljon, a földbe kerülve megszűnjön létezni, majd tízszer, százszor, ezerszer annyi, megszámlálhatatlanul sok termést hozzon az Atyának. Ugyanúgy fél ettől Jézus emberi lénye, mint amikor én is félek igazán átadni magam Neki. Elveszíteni magam, és átadni a kontrollt – teljesen.
Mindezek után a leginkább fontos mozzanat számomra, hogy bár Jézus tusakodik önmagával és a félelmeivel, azonnal Istenhez fordul és imádkozik. Jézus nem hagyja, hogy belülről megeméssze a fájdalom, a félelem, a düh, a bizonytalanság, vagy az aggódás. Leteszi őket Isten lábai elé, és arra kéri Őt: „dicsőítsd meg a te nevedet”. Neki ennyire fontos Isten dicsősége.
Mikor veszem már észre, hogy Isten dicsősége lényegesen fontosabb a saját életemnél? Talán, ha sikerülne elérnem, hogy Isten célja az enyém is legyen, akkor valóban könnyű lenne hagyni ezt az életet… Akkor könnyű lenne igazán meghalni, és teremni tízszer, százszor, ezerszer annyi, megszámlálhatatlanul sok gyümölcsöt – az én Atyámnak.
Nigriny-Demeter Adrienn