Fel van adva a lecke: Szeresd…

Böjti egypercesek 20.

Ekkor odament az írástudók közül egy, aki hallotta őket vitázni, és mivel tudta, hogy Jézus jól megfelelt nekik, megkérdezte tőle: „Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?” Jézus így válaszolt: „A legfőbb ez: Halljad, Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr, és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.” Az írástudó ezt mondta neki: „Jól van, Mester, helyesen mondtad, hogy egy Isten van, és rajta kívül nincsen más; és ha szeretjük őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, és ha szeretjük felebarátunkat, mint magunkat, sokkal több az minden égő és véres áldozatnál.” Jézus pedig, amikor látta, hogy értelmesen felelt, ezt mondta neki: „Nem vagy messze az Isten országától.” És többé senki sem merte őt megkérdezni. (Mk. 12,28-34)

Mostanában nagyon elszomorított az a felismerés, hogy nekünk, hívő embereknek a szavainkból időnként milyen mértékben fröcsög a szeretetlenség. Mert bizony sokszor fröcsög. A közösségi oldalakon elszabadult véleménynyilvánításainkban, a dühös kirohanásainkban, a vicces megjegyzéseinkben, a jó szándékú nem-pletykáinkban, a segítő tanácsainkban… Persze soha (!) nem a rossz szándék vezet, mivel hiszünk abban, hogy Isten általunk akar valami egészen különlegeset véghezvinni ebben az egyre furább világban. Olyan nagyon hisszük ezt. És persze félünk is. Féltjük, és próbáljuk óvni őseink hitét. Félünk, hogy kiürülnek a templomaink. Félünk attól, hogy felhígul a hitünk, a vallásunk. Mert nem akarjuk hagyni, hogy a mellettünk élők tévelyegjenek. Segíteni akarunk. Megmondani. Mert mi tudjuk, mi a helyes, és ott lobog a lelkünkben a feladat, hogy a megismert igazságot terjesszük ebben a világban. Persze mi is épphogy bukdácsolunk a hit útján, de az igyekezet is számít, és mi lelkesen próbálkozunk.

Csak az a kérdés, hogy a próbálkozásainkban ott van-e a szeretet? De tényleg.

És nem ennek a hiánya-e az, ami ellen fel kellene vennünk a harcot? Annak, hogy szeretjük Istent, nem az a földi megnyilvánulása, hogy szeretjük embertársainkat is? Vagy legalább próbáljuk értékesnek látni őket?

Persze tudom én, hogy olyan nehéz az embereket szeretni. És egyáltalán lehet-e? Szerethetem-e, akit épp csak ismerek? S jön a megnyugtató válasz: klasszikus értelemben persze, hogy nem. Hátra lehet dőlni. Mégis jól van minden… Vagy mégsem?

Én azt hiszem, hogy itt nem is ez a fontos. „Szeresd az Úrat…” – innen indul minden. Szeretem Őt, őszintén, kapcsolatban vagyok Vele, mérhetetlen hálát érzek azért, hogy megváltott gyermeke lehetek. És ebből a hálából táplálkozva látom meg a másik embert. Nem, nem támadok rá. Nem, nem ítélem el utálkozva, hanem megállok mellette, ránézek, ha kell, felemelem, egyenrangúnak látom őt. Mert tudom, hogy én lehetnék ott, ahol ő. Sőt könnyen lehetek is… Ráadásul az, ahogy én megnyilvánulok meghatározhatja azt, hogy milyen kép alakul ki benne Istenről.

Úgy gondolom, hatalmas kegyelem az, hogy lehetőségem van arra, hogy én odaszeressem őt Istenhez. Milyen szép megfogalmazás ez: odaszeretni valakit Istenhez. Ez misszió. Ez több minden vallásos, hittel teli próbálkozásnál, minden „égő és véres áldozatnál”.

Papp Adrien

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

Papp Adriennek hívnak. Az életem: hit és kételkedés; barátok, nyüzsgő közösségek és egyedüllét; örömök és félelmek; pörgés és csönd; gyerekesség, őrültség és komolyság; nevetés és könnyezés; lángolás, álmodozás és pislákolás; művészet, könyvek iránti rajongás; szeretet és hiszti furcsa keveréke, melyet minden pontján átsző a csodálkozás és hála amiatt, hogy az életem mekkora ajándék Istentől.
Ezekből tevődöm valahogy össze én. Nem tudom hogyan, s néha azt sem, hogy miért, de vagyok, élek és mindez nem véletlen.