ítélkezés címkével jelölt bejegyzések

Kivenni a szálkát

Manapság  szinte önkéntelenül úgy nyilvánítunk véleményt emberekről, amikor róluk beszélünk, mintha Jézus nem azt mondta volna, hogy „ne ítéljetek”, hanem mintha azt parancsolta volna: Ítéljetek! Ugyanis mi ezt tesszük: ítélkezünk könnyelműen, felületesen, csalhatatlanul, kíméletlenül. Ítélkezünk élők és holtak felett.

olvasás folytatása

Fel van adva a lecke: Szeresd…

Böjti egypercesek 20.

Ekkor odament az írástudók közül egy, aki hallotta őket vitázni, és mivel tudta, hogy Jézus jól megfelelt nekik, megkérdezte tőle: „Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?” Jézus így válaszolt: „A legfőbb ez: Halljad, Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr, és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.” Az írástudó ezt mondta neki: „Jól van, Mester, helyesen mondtad, hogy egy Isten van, és rajta kívül nincsen más; és ha szeretjük őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, és ha szeretjük felebarátunkat, mint magunkat, sokkal több az minden égő és véres áldozatnál.” Jézus pedig, amikor látta, hogy értelmesen felelt, ezt mondta neki: „Nem vagy messze az Isten országától.” És többé senki sem merte őt megkérdezni. (Mk. 12,28-34)

Mostanában nagyon elszomorított az a felismerés, hogy nekünk, hívő embereknek a szavainkból időnként milyen mértékben fröcsög a szeretetlenség. Mert bizony sokszor fröcsög. A közösségi oldalakon elszabadult véleménynyilvánításainkban, a dühös kirohanásainkban, a vicces megjegyzéseinkben, a jó szándékú nem-pletykáinkban, a segítő tanácsainkban… Persze soha (!) nem a rossz szándék vezet, mivel hiszünk abban, hogy Isten általunk akar valami egészen különlegeset véghezvinni ebben az egyre furább világban. Olyan nagyon hisszük ezt. És persze félünk is. Féltjük, és próbáljuk óvni őseink hitét. Félünk, hogy kiürülnek a templomaink. Félünk attól, hogy felhígul a hitünk, a vallásunk. Mert nem akarjuk hagyni, hogy a mellettünk élők tévelyegjenek. Segíteni akarunk. Megmondani. Mert mi tudjuk, mi a helyes, és ott lobog a lelkünkben a feladat, hogy a megismert igazságot terjesszük ebben a világban. Persze mi is épphogy bukdácsolunk a hit útján, de az igyekezet is számít, és mi lelkesen próbálkozunk.

Csak az a kérdés, hogy a próbálkozásainkban ott van-e a szeretet? De tényleg.

És nem ennek a hiánya-e az, ami ellen fel kellene vennünk a harcot? Annak, hogy szeretjük Istent, nem az a földi megnyilvánulása, hogy szeretjük embertársainkat is? Vagy legalább próbáljuk értékesnek látni őket?

Persze tudom én, hogy olyan nehéz az embereket szeretni. És egyáltalán lehet-e? Szerethetem-e, akit épp csak ismerek? S jön a megnyugtató válasz: klasszikus értelemben persze, hogy nem. Hátra lehet dőlni. Mégis jól van minden… Vagy mégsem?

Én azt hiszem, hogy itt nem is ez a fontos. „Szeresd az Úrat…” – innen indul minden. Szeretem Őt, őszintén, kapcsolatban vagyok Vele, mérhetetlen hálát érzek azért, hogy megváltott gyermeke lehetek. És ebből a hálából táplálkozva látom meg a másik embert. Nem, nem támadok rá. Nem, nem ítélem el utálkozva, hanem megállok mellette, ránézek, ha kell, felemelem, egyenrangúnak látom őt. Mert tudom, hogy én lehetnék ott, ahol ő. Sőt könnyen lehetek is… Ráadásul az, ahogy én megnyilvánulok meghatározhatja azt, hogy milyen kép alakul ki benne Istenről.

Úgy gondolom, hatalmas kegyelem az, hogy lehetőségem van arra, hogy én odaszeressem őt Istenhez. Milyen szép megfogalmazás ez: odaszeretni valakit Istenhez. Ez misszió. Ez több minden vallásos, hittel teli próbálkozásnál, minden „égő és véres áldozatnál”.

Papp Adrien

„Ne légy ilyen lekezelő velem!”

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép hegyvidék gazdag erdőkkel. Itt éldegélt egy őzgida őzmamájával, nem szenvedtek hiányt semmiben. Az őzgida azonban vágyakozva nézegette a távoli, gyönyörű kék hegyeket, és kicsi szíve minden melegével oda vágyott.

Ismeritek ezt a történetet? Nem mesélem tovább. A sztori röviden annyi, hogy a buta gidácska útnak indult, otthagyta otthonát, hogy a kék hegyeket elérje. Amikor viszont odaért s körülnézett, saját gidakori otthonának távolba vesző csúcsait látta ugyanolyan kéknek.

olvasás folytatása

Ki mint él, úgy ítél

5.0.2

„Senki sem ítél el téged? Ő így felelt: Senki, Uram. Jézus pedig ezt mondta neki: Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” János 8,10b-11

Mint három gyermek apja, állandóan abban a helyzetben találom magam, hogy igazságot kell tennem. Ítéletet kell hoznom a lányaim ügyeiben.

– Apa, a tesóm már megint elvette a játékomat.
– Apa, már megint az megy a tévében, amit a tesóm szeretne.
– Apa, tegnap is ő fürdött előbb…

Gondolom, mással is naponta előfordul az a helyzet, amikor ítéletet kell hozzon. Egy adott esetben kinek van igaza? Két ellentétes vélemény közül melyiket támogatjuk? Elkerülhetetlen, hogy ítéletet hozzunk (legalább magunkban) a minket körülvevő emberek felől.

olvasás folytatása

Ismered?

maxresdefault-4

Ismered azt a nénit, akinek megszokott helye van a templomban, és ki sem lehet robbantani onnan? Na és azt a bácsit, aki direkt hangosabban és nyújtva énekli a zsoltárokat, természetesen hamisan? És a folyton köhögős, cukorkás papírt recsegtetőket? Láttad már azt a pasit, aki direkt tíz perccel később jön, mert nem kíváncsi az istentisztelet előtti hirdetésekre? Ismered őt, tudod, aki már a Mindig velem, Uram elején  pakolászza a dolgait és keresgeti az aprót a perselybe?

olvasás folytatása