Böjti egypercesek 19.
„Mester! Ezt mondta Mózes: ha valaki meghal, és nem marad fiúgyermeke, akkor testvére vegye feleségül az asszonyt, és támasszon utódot testvérének. Volt nálunk hét testvér: az első, miután megnősült, meghalt, és mivel nem volt utóda, feleségét testvérére hagyta. Hasonlóan a második is, a harmadik is, és így egymásután mind a hét. Végül aztán meghalt az asszony is. A feltámadáskor tehát kinek a felesége lesz az asszony a hét közül, hiszen mindegyiknek a felesége volt?” (Mt 22,23–33)
Itt áll Jézus, a Mester, aki minden kérdésre tudja a választ. Nem sok ideje van már. Ezzel a közösséggel talán most beszél utoljára. Épp arra készül, hogy megváltsa a világot, szeplőtlen Bárányként odaáldozva magát szeretetből, törődésből. Erre ott csahol előtte ez a kis palotapincsi valami mondvacsinált problémával.
Édesem! Most komolyan? Tényleg ez a legnagyobb gondod? Nem alszol hetek óta, mert nem tudod, hogy Kovács Manci az örök életét Pityuval tölti vagy valamelyik öccsével?
„Tud-e Isten akkora követ teremteni, amelyet már Ő sem bír felemelni?”
Ugye?! Mindannyian ismerünk ilyen embereket. Eszük ágában sincs eszmét cserélni. Nem beszélgetni akarnak, hanem a szellemességüket fitogtatni. Nem érdeklik őket a másik tapasztalatai, nézőpontjai. Tele vannak elméleti feltevésekkel, szélsőséges példákkal, provokatív kérdésekkel.
Szeretek beszélgetni másképp gondolkodókkal. Érdekel, hogy tudnak-e olyat mondani, ami szélesítheti a látókörömet, árnyalhatja a véleményemet. Mindezek mellett bevallom, engem idegesítenek a kötekedők. Ahogy meghallom a sokszor puffogtatott közhelyeiket, sarkon fordulok, és köd előttem, köd utánam. Nem vagyok hajlandó időt, energiát pocsékolni a semmire.
Jézus nem ilyen. A Tőle megszokott módon most is megtalálja a probléma gyökerét: gyerekek, ti nagyon el vagytok tájolódva, mert gőzötök nincs róla, hogy miről beszél az Írás, Isten csodás tetteit meg hírből sem ismeritek.
A szadduceusok nagyon is jól ismerték az írást. Mármint a törvényt. És Isten hatalmával is tisztában voltak. Úgy értem, azzal, ami ésszel követhető volt. A feltámadás náluk abszolút kívül esett a kockán. A csodák esetében is meg tudták magyarázni, hogy az miért nem pont úgy van ahogy.
És látod, itt az eredménye: nem fedezték fel a nagy lehetőséget. Nem ismerik fel, hogy ez a pillanat egyszeri és megismételhetetlen. Talán, ha a jó kérdést tennék fel most, megváltozna az egész életük. Egyszeriben kitágulna a világ, és színessé válna az, ami most csak fekete-fehér.
És mi?
Olyan sokszor kérdezünk, de vajon épp a legégetőbb szükségünkre keressük a választ?
A jól ismert felszínt sikálgatjuk újra és újra, vagy készek vagyunk a dolgok mélyére nézni?
Vajon nem azért figyeljük, boncolgatjuk, fésülgetjük mások életét, mert ijesztő és elbátortalanító lenni a saját nincseinkkel foglalkozni?
Legyünk őszinték: mi sokszor nem Isten akaratára vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy Ő hogyan és mikor fogja végre elvégezni azt, amit mi szeretnénk. Az igétől nem Krisztus tanítását várjuk, hanem hogy igazolva lássuk a tetteinket, gondolatainkat, érzéseinket. Halálosan rettegünk attól, hogy Isten Lelke egyszer csak általunk kontrolálhatatlan dolgokat kezd tenni körülöttünk vagy (Uram, irgalmazz!) bennünk.
De jó lenne pedig megtalálni az aktuálisan legfontosabb kérdéseket! Életre kelne tőle Isten szava. És mi magunk is.
Olasz Tímea