Ujjongva örülök hűségednek, mert látod nyomorúságomat, ismered lelkem szorongásait. (Zsolt 31:8)

Nyomorúság és öröm. Hm, érdekes ízkombináció. Savanyú uborka csokoládé szósszal. Nem épp erre vágytál a mai ebéd mellé, ugye?

Biztosan nem mondok újat: Isten ismeri a lelket, tudja, mi zajlik ott belül, a lehúzott redőnyök mögött, ahová a külvilág kíváncsi szeme nem ér el. Emlékszem rá, amikor kisiskolásként először rácsodálkoztam, s meg is ijedtem a felismeréstől: Isten „hallja” a gondolataimat. Az összeset? Akkor is, amikor nagyon haragszom valakire? Talán éppen rá? Amikor lelkiismeretfurdalás csikar és nem tudom, mit tegyek? Milyen kellemetlen lenne, ha mások is ugyanígy olvashatnának bennük!

Mikor érezted magad utoljára nagyon boldognak? Mikor éreztél hálát, szinte túláradó örömöt? Ilyenkor minden rózsás, napsugaras, mint egy tavaszi tájképen, vihar, madártetemek és letörött faágak nélkül, nem is baj, hogy Isten látja a gondolatokat, nem kell szégyellnünk őket.

A valóság azonban az, hogy nem csak ilyen időszakok fonalából áll össze az élet.  Ébredtél-e  már valaha úgy, hogy teher az élet, nehéz kinyitni a fáradtságtól ólmos szemhéjakat, kikászálódni a meleg ágyból? Nem amolyan lustán nehéz, hanem egyszerűen teher: nincs kedved élni, levegőt venni, nem látod a napod célját, a tennivalók értelmét; ellep valami szürke bénító közöny, kimerültség, kilátástalanság. Imára sincs erőd. A gondolatok úgy keletkeznek és foszlanak léggé, mint valami üres galaxisban keringő párhuzamos valóságban, hatás hullámát csak ritkán gerjesztik a történések víztükrén. Imába foglalni végképp nem tudod őket… Lehet, hogy hiába kopogtatsz mások ajtaján segítségért: nem értik, nem érzik, mi a probléma veled. „Szedd össze magad!” „Fogj neki a tennivalóknak, ne halogasd” „Ne légy ennyire lusta!” Hogyan oldhatnád meg, ha egyszer épp te vagy a probléma?

„Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz, mintha ebben a pillanatban érkeztél volna valami idegen csillagról. Sírni nem tudsz, megszorítod a saját kezedet, aztán egyszerre rájössz, hogy fázol. Rettenetesen fázol.”

Így ír Dsida arról a lélekállapotról, amikor hirtelen törik össze minden, és azt sem tudod, hogy kapard össze kicsi darabokra hullott önmagad. Nem tudsz semmit, szavakba önteni sem, mennyire rossz. Amikor kiesik egy szeretett személy az életünk könyvéből, senki nem érezheti át pontosan az űrt, amit bennünk hagy a hiányával.

Ahány élet, annyiféle személyes tragédia és szomorúság, nehéz időszak. Hogy jön mindez a boldogsághoz? Én úgy hiszem, nincsen jó rossz nélkül, de sötétség sincsen szemernyi világosság nélkül. Van egy jó hír a legmélyebb kátrányos lelki ingoványban is. Isten ismeri a nyomorúságom! Tudja, mivel küzdöm, nem csak akkor kellek neki, amikor el sem fogy a hála az ajkamról. Akkor is kedves vagyok, ha a gondolataim nem rendeződnek szép, átgondolt imába, akkor is, ha meg sem tudom fogalmazni, miért vagyok szomorú. Akkor is tudja, mi van belül, a függöny mögött, ha senki körülöttem nem tud egy hullámhosszon rezdülni a szomorúságommal. Gondolj bele, a legsötétebb időszakban, a legnagyobb magányban sem vagy egyedül, van valaki, aki nem csak tud rólad, de ismer. És a bónusz: a megoldást is ismeri a problémáidra. Nem lehet ez egy pici boldogság, egy fuvallatnyi megkönnyebbülés a nehézség idején?

Kihívás:

Ma, ha utolérnek a nehézségeid, vagy a szomorúság eluralkodik rajtad, képzeld el, hogy Isten pontosan úgy ismeri őket, mintha a te bőrödben tapasztalná meg. Elég, ha megengeded, hogy gyógyítson.

Kiss Julianna

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .