Tudod, van ez az átmeneti idő… Amikor már az ősz színei elköszöntek e világtól: a sárga avar lassan kezd csúnya barna színt ölteni, a fák pedig már csak lecsupaszított csontvázak régi önmagukhoz képest. Minden szürke, esős, ködös, színtelen.
És várunk…
Várunk a télre, a karácsonyra, a gyertyák fényeire, az illatos forralt borok ízére, a vakító fehérségbe öltözött látványra.
E kettő között feszül advent. A szépből a szépbe megyünk át. E kettő között viszont ki kell bírnunk valahogy: varázslatosan aranyló ősz emlékképeivel, az elmúlt nyár illataival, s a reménnyel, hogy átmeneti keserűségünket kárpótolni fogja majd a patyolat tél.
Ilyen az életünk nekünk, embereknek: két tér közé szorultunk. A „már nem” és a „még nem” feszültségébe. Amikor már az édennek vajmi kevés emléke van emlékezetünkben, de az új ég és föld is csak reménységével kecsegtet. E kettő között van advent. E kettő között vagyunk mi.