A tenger bolondjai

Egyszerűen beragadt a lemez. Már percek óta ugyanez a dallam, ugyanaz a szöveg, ugyanazok a szavak, néha angolul, néha magyarul. Nem tudnám megmondani, hanyadjára játszom le gondolatban újra és újra a vizet, a vízre lépést, a bizalmat, a vezetést, a Lélek, add!-ot. A Bodrog partján ülve ezen a szélfútta, kissé hideg őszi napon, nézem a folyót, ahogyan a hűvös leheletével megborzolja a felszínét a szél, akaratlanul is elmémbe téved a tengernek a képe. A tenger, mely talán a legjobban hiányzik a Szentföldről. Amely mindig ott volt, amikor csak magányra vágytam, távol emberektől, társaságtól, zajtól, problémáktól, egy szóval: a jelentől. Amely szavak nélkül gyógyította a testet és a lelket. Órákat tudtam bámulni a roppant nagyságú víztömeget, a távoli messzeségben vesztegelő hatalmas teherhajókat, amelyek apró játékcsónakoknak tűntek egy hatalmas kád vízben. Percek röpültek, míg én csak ültem a homokban az agyamat kikapcsolva, és átadtam magam a hullámok morajlásának, a sirályok vijjogásának, és a vízben játszadozó gyerekek lármájának, melyek együttesen egy szimfóniát alkottak.

Igen, a vízre gondolok, a tengerre és annak bolondjaira. Azokra, akiket Ő maga hívott meg, hogy vízre lépjenek. Arra a zsidó farizeus tanoncra, aki több ezer kilométert tett meg ugyanezeken a habokon, s még többet gyalogszerrel. Aki feláldozta a karrierjét, biztonságos életét, tudományos fokozatait, s valamilyen képtelen hallucinációnak engedve, új utakat kezdett el járni: a verés, kövezés, bántalmazás, fogság, börtöncellák, betegség és nélkülözés göröngyös útjait. „Bolond vagy te, Pál!” – mondták ki rá ítéletüket sokan a kortársak közül. De ő nem törődött velük, ment tovább, mígnem kiköpték ezek a vizek Rómánál, s ott – a hagyomány szerint –, a császár tette ki ezen élete végére a pontot.

WP_002975 [545438]

Igen, a vízre gondolok, a Tiberiás-tó bolondjaira, akik elhagyták családjukat, földjüket, rokonaikat, otthagyták foglalkozásukat, a hálókat, s mentek a „Kövess engem!” felszólításra. És valóban követték is Őt, egészen a végig, osztozva a poháron, amit Neki is ki kellett innia.

És gondolok arra a huszonegy kopt keresztényre, akik narancssárga ruhában fogadták végzetüket a tenger partján azért, mert a kereszt népéből valók voltak, s nem voltak hajlandóak bólintani más istenre. A hullámok helyezték őket végső nyugalomra.

A Bodrog csendes partján, a lassan araszoló folyó mintha a széllel együtt suttogná a Zsidók 11-ből: „Megkövezték, megégették, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve, sínylődve azok, akikre nem volt méltó a világ…” (37.)

Az utóbbi hónapokban eszméltem rá valójában arra, hogy mennyire képtelen életforma ez a Jézus-követés. Természetellenes és szembe megy minden természeti törvénnyel. Életképtelennek tűnik ebben a világban, ahol farkastörvények uralkodnak. Időt, pénzt, energiát feláldozni, ostoba és ódivatú erkölcsi rendszer szerint élni, szeretni, házasodni, szexelni, gyereket nevelni, konfliktust kezelni – mindezt azért, mert meghallottunk egy bizonyos hangot, egy hívást, amely valamilyen több ezer éves könyvből származik, amely talán nem más, mint beteg és hallucináló emberek irományai, vagy pedig saját, érdekelvek alapján tekintélyre emelt iratok: B O L O N D S Á G. Bolond vagy, ha erre építed az életed! Ostoba vagy, ha azt hiszed, mindez megtart ebben a világban!

WP_003441 [545440]

Igen, ez a hit. Vállalom. Nem tudom neked megmagyarázni. Nem tudom neked észérvekkel, racionálisan bizonyítani. Még magam sem fogtam fel igazából. Tudom, hogy bolondságnak tartod. És igazad is van. De mégis beállok a sorba. Megyek Pál, Péter és a huszonegy kopt után. Folytatom ezt az esztelen utat. Követem Őt, mert arra hívott, hogy vízen járjak bármily lehetetlennek hangzik is. És tudom azt is, hogy átvisz majd a túlsó partra, biztonságban a háborgó mélységek fölött, hisz Ő van a csónakban, sőt, Ő maga az út és a hajó.

„Meghívtál, hogy vízre lépjek, hol nélküled, elsüllyedek.
Ebben megtalállak téged, a mélységben megtart hitem.

Nagy neved hívom én és felnézek a vizek fölé:
Ott látlak én.
A lelkem benned megpihen. Enyém vagy és én tied.

A mélységnél nagyobb kegyelmed, mely elvezet és tart engem.
Ha elbuknék, és nagyon félnék, Te nem hagysz el és nem inogsz meg.

Lélek add, hogy benned teljesen megbízzak.
A vízen bátran veled járjak, hogy bárhová hívsz, menjek.
Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni,
Taníts teljes hittel járni, jelenlétedben élni.”

Homoki Gyula

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

Huszonöt és a halál között. Olykor Sárospatakon, néha otthon. Máskor meg Középföldén, Westeroson vagy egyéb fantasy-világban. Azt mondják, állandóan be vagyok sózva – én meg nem értem, miről beszélnek. Addig így se nyugszok, míg nem láttam a sarki fényt. Istennel gyerekkorom óta hadakozok. Egyre többet akar… Én meg engedek neki. Mire ellenkezni? Amiről írok, azt átéltem. Magamat írom. Tapasztalásokat, élményeket, felfedezett igazság-mozzanatokat.