447006ae9e5a2e13a46ab41909397cd088fd335c0e7f217dd2f1b41afcf2cf1d_large

Mielőtt még bármit is mondanék, kedves TeSó, azt szeretném kérdezni: éhezel lelkileg?

Nem? Sajnálom.

A jelenkor keresztyén emberei nem sírnak az igei éhség miatt. Nézz körül: szakadatlan szól a harang, az alkalmak már-már egymást fedik, kapjuk a Facebook-meghívókat mindenféle „hites” hétvégékre. Csak úgy tódulnak a szentírási üzenetek mindenhonnan. Igeözön a szélrózsa összes irányából.

Az állandó hullámvölgyes mókuskerékben történt már nemegyszer, hogy az ige áradatában majdhogy kiszáradtam. Amit hallottam és kaptam egyre csak halmozódott bennem, mikor pedig kerestem magamon a gyümölcsöt vagy a formálódás jeleit, semmit sem tudtam felmutatni. Az üzenetet amellett, hogy megértettem, megtanultam, lenyeltem, nem tettem a magamévá. Ha minden nap olvasok, hallok vagy tanulok már-már csömörlésig, akkor is azt látom, hogy ez nem hat rám egy fikarcnyit sem. Feloldatlan, megfejtetlen igék és bölcsességek sorakoznak a fejemben, és alig van, amire nem úgy tekintenék, hogy erről már száz prédikációt hallottam; ezt már rég kívülről fújom; nekem már nem tud újat mondani. Túl sok a lerágott csont.

Ám nem volt ez mindig így. Emlékszel az elsőkre? A te elsőidre? Az első szeretet, az első éhség. Ugye rémlik az a gondolatod, hogy téged aztán semmi nem tart otthon, mert menni, hallani, kapni akarsz, hiszen vágyódsz Rá! Nem állsz meg más asztalok mellett, nem merítesz máshonnan, mert neked az Ő igéje kell. Talán ezer egyéb dolgod lehetne, de éhezed és óhajtod azt, amit pont ma, pont most kaphatsz Tőle.

„Ezen a fázison rég átestünk már – mondod – és túl sokat kaptunk ahhoz, hogy így éhezzünk még mindig.” Igen, Isten különös kegyelme az, hogy nem hiánycikk az Ő szava, de a kérdésem akkor ez: nekünk, az igével jóllakott népnek látszik-e az életén, hogy mennyit tanult már a Mestertől? A megemésztett, lerágott igék, amelyek már rég a szívűnk hústábláján vannak, a mindennapi életünkben is kifejik hatásukat? Élem, vagy csak értem?

tumblr_nbub4ek0gz1r7lmn5o1_1280

Tetejébe jönnek a rettegett nem-szeretem napok, a keserűség és a fájdalom pofátlanul befurakodik az életünkbe, s a sok betanult alapigazság, mint az ízetlen só, haszontalan. Hiába jóllakott a lelkem, ha a nagy ínség idején semmit nem találok magamban abból, aminek bennem kellene lennie. Üres vagyok, éhező vagyok, míg az ige unos-untalan árad belém vagy belőlem.

Vakon tántorgok, miközben ismerem a látást. Hencegek, aztán megszégyenülök, mert a legegyszerűbb gondolat is újnak hat. Minden élethelyzetre idézek egyet a Bibliából, és a saját nyomoromban döbbenek rá, hogy egyik sem az enyém. Jóllakott vagyok, mert ezer prédikációt hallottam. Éhező vagyok, mert vajmi keveset engedtem, hogy formálódjam általuk … A levegőben volt már rég, és végre érzem, hogy rám szakadt mindez.

Isten közbelépett.

Az első éhség végre újra érezhető. Nem a megszokás vezérel, hanem a vágyakozás az újakra és a régiek újraértelmezésére egyaránt. Ekkor ismerem fel, hogy ez több. És jobb. Az örök klasszikus Isten, aki megelégít a régi jánosháromtizenhattal. Vagy az elégnekedazénkegyelmemmel. Vagy a neféljcsakhiggyel. Ismered az ízét, most mégis édesebb. S ez már valóban laktat. Feltölt, formál és megváltoztat. Érzed?

Baranyi Eszter

2 hozzászólás

  1. Ez nagyon jó! “Élem, vagy csak értem?” Jó lenne nem csak érteni (bár olykor az sem olyan egyszerű), hanem valóságosan meg is élni azt, amire Isten elhívott… Köszi!

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .