Időnként az a gyötrő érzés fog el, hogy iszonyú nehezen megy nekem ez az élet-dolog.

Sok éve már, hogy követni igyekszek az én Uramat. Mégis vannak alapvető hibák, melyek láttán egy szigorú pap bácsi bizony rosszallóan ingatná komoly fejét. De hát nem kell ide gyónás: ingatom magam felett én eleget! Sok tanulnivalóm van, s ezek az utóbbi napokban felismerésszerűen tolultak elém.

10409724_343546745823946_4081261415936623474_n

„Ha az ÚR nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az ÚR nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök. (…)De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsolt 127,1– 2.)

Meg kellene már értenem, hogy

  • harcolhatok valamiért körömszakadtáig, ha az Úristen nem akarja, az nem fog megtörténni;
  • gondolhatom én makacsul, hogy szükségem van arra a beszélgetésre egy adott kapcsolat rendbetételéhez, ha Isten valamiért nem engedi meg, nyilván nem kell az nekem;
  • kétségbeesetten szemlélhetem, hogyan húz el mellettem mások élete: az nem az én életem és nem az én tempóm. Nem kell versenyeznem senkivel és semmivel. Az IDŐT – így az én időmet is – ugyanaz az Úristen osztja be, ki napját felhozza jókra és gonoszokra egyaránt. S megnyugodhatok: nem feledkezett meg arról sem, hogy manapság már nem több száz évig tart egy emberöltő…;
  • bánthat embertársaim – szeretteim, barátaim, ellenségeim, meghatározatlan minősítésű ismerőseim –  hozzám való viszonyulása, ez nem határozhatja meg az én viselkedésemet velük szemben (ó, de hányszor meghatározza mégis!);
  • nem kell mindig nekem felvállalni a „szembesítés” hálátlan szerepét. De ne féljek igaznak vallani azt, ami igaz, s hamisnak nevezni, ami hamis, ha ezer keresztyénnel is próbálja bukott gyengeségünk magyarázni vétkeinket;
  • ha elvégzek valamit, ami jó, de a lelkületem hálátlan és indulatos, az én lelki életemnek semmi haszna abból, és mások örömét is megkeseríthetem;
  • ha egy hajszálnyit engedek a bűnnek, megindul a lavina: bűntudat, gyengeség, önmarcangolás, hasonlítgatás, újabb bűn. Szép kilátások, mondhatom.

 

Vajon látom-e ilyenkor a segítő kezet, mely értem nyúl? Azt, amely megragadta Pétert, amikor süllyedni kezdett azon a viharos tengeri éjszakán. Amely nem mutatott vádlón a parázna nőre? Hallom-e a csendes lépteket, melyek Jairus házához is megérkeztek? Melyek csak két nappal később indultak Lázár holttestéhez, mint testvérei kérték. Bízom-e Krisztus független, érthetetlen, de csodálatos és pontos érkezésében az én kusza lelkem sötétjébe?

„Ha akkora hitetek volna  Vajon mekkora lehet az én hitem, ha csak ilyen döcögősen sikerül naptól napig bukdácsolnom? S hol vagyok így attól, hogy életeket mentsek az öröklétbe? Márpedig ez a parancs, és ez az életünk igazi célja. Kevesebb jelentőséget tulajdonítni ennek a mulandónak, s többet az örökkévalónak… Mondom én: olykor bizony nehéz ez az élet-dolog.

Kocsis Julika 

2 hozzászólás

  1. Homoki Gyula

    Nagy gubanc ez az élet izé. Száz év se elég, hogy kibogozd.

  2. Pláne, ha nem is élsz addig… 😉 De vigasztaljon: “Az élet nagyon drága, de az árban benne van évente egy Nap körüli utazás.” 😀

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .