Én és az idézetek örök kapcsolatban állunk… Így most is elsőként egyik kedvencemet szeretném megosztani veletek, mert magában hordoz valami lényegeset, amihez a mostani bejegyzésem is fűződik.
„Gyakran azért nem találunk rá értékes dolgokra, mert bár magukat a dolgokat felleljük, nem ismerjük föl az értéküket.” (M.S.Peck) Azért is szeretem ezt a gondolatot, mert teljes mértékben szavakba önti azt, amit oly gyakran én magam is éreztem, érzek, de sokáig képtelen voltam megfogalmazni. Nem tartom magam jó embernek és szinte soha nem vagyok maradéktalanul megelégedve önmagammal. De mostanában valahogy különösképpen nem. Valami megmagyarázhatatlan érzéketlenség van bennem. Mintha egy kőréteg tartaná burokban a szívemet, s emiatt képtelen lennék mélyen érezni vagy érzékelni a külvilágot. Sokszor olyannak tűnik a valóság, mintha az egészet csak álmodnám, és van egy érzés, ami hol alábbhagy, hol felerősödik bennem, de folyton azt sugallja, hogy annyira jó lenne végre felébredni. Felébredni és tisztán látni, mindent, amit eddig homály fedett.
Érezted már azt, hogy annyi minden zajlik körülötted, s te magad is annyi mindent élsz meg – olykor percek leforgása alatt –, hogy csupán a töredékét fogod fel annak, ami veled történik? Mintha benne ragadtál volna a pillanatban… Tudod azt, hogy megtörténik, tudod, hogy megtetted, átélted, de gyakran mégis ott marad egy fura hiányérzet, amivel nem tudsz mit kezdeni. Annak a valaminek a hiánya, ami ha meg lett volna, egésznek éreznéd a pillanatot és vele együtt önmagadat is. Na nem az idealizált vágyakról beszélek, amelyeknek ha nem felel meg a valóság, akkor tuti a valóság téved. Valami másról van szó, amitőla dolgok valódivá, teljessé válhatnának.
Olyan, mintha ezt a teljességélményt az Édenkertben élhette volna át a földi ember először, és talán ugyanitt veszítette el az arra való jogát is, hogy ezt bármikor megtapasztalhassa újra. Azt hiszem, hogy azóta lehet az, hogy csak villanásnyi pillanataink vannak. Pillanatok, amikor úgy érezzük az a hatalmas káosz, ami oly gyakran körülvesz minket, egy kis időre nyugalommá szelídül. s minden zaj, kétely, félelem, minden, ami fertőzi a gondolatainkat és visszatart attól, hogy az igazán lényeges dolgokra figyeljünk, egy kicsit elhallgat. S az ez által létrejött csendben, abban a kivételes megtapasztalásban lehet részünk, hogy szinte tapintható Isten jelenléte. Arra a kis időre, mintha mindent betöltene valamiféle végtelennek tűnő érzés, egyfajta béke, és szavakkal le nem írható megelégedettség. Mintha egy kicsit minden a helyére kerülne. Sokszor túl- vagy alulértékeljük a dolgokat. Van, hogy én is így vagyok ezzel. De amikor Isten valami által megérinti a lelkem, gyakran csak úgy a semmiből, mint valami hírtelen felragyogó csoda,, az kicsit olyan, mintha a dolgokat a saját valóságukban látnám és élném át.
A baj sokszor nem az emberekkel vagy a körülményekkel van, hanem önmagunkkal vagy a törekvéseinkkel. Azzal, hogy van-e célunk és miben hiszünk? Hogy van-e, ami fontos, értékes az életünkben, s ha igen, akkor mit teszünk azért, hogy felleljük, megőrizzük és gyarapítsuk azt? Ezek a kérdések bennem is ott lüktetnek, s van, hogy elcsüggedek, amiért nem találom a válaszokat. Hisz, ha nem látom lelki szemeimmel mi felé haladok, akkor csak létezek, nem élek. Talán nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal. S talán sokak lelkét nyomasztja a félelem, hogy válaszok nélkül idővel ellankad, csüggedni kezd, s a napjai egyre inkább egybefolynak a nagy szürkeségben. Létezés és valódi élet… Van, hogy túl nagy szavak ezek ahhoz, hogy megértve a kettő közti különbséget, képesek legyünk a jobbikat választani. Nehéz értékeket felfedezni valamiben, amihez közömbösen állunk hozzá. Nem várhatjuk, hogy csodákat lássunk, ha csak túlélünk, ahelyett, hogy megélnénk a dolgokat. Sokszor annyira lefoglalnak a saját magunk körül forgó gondolataink, hogy minden más, ami velünk történik csupán ezeknek az árnyékaivá lesz. S lassacskán a dolgokat átlagosnak minősítjük. A rengeteg aggodalom a jövőnkkel kapcsolatban és a folytonos bánkódás a múltbeli mulasztásainkról, ballépéseinkről vagy sérelmeinkről mind-mind a jelenünket csonkítják, a „most pillanatainkból” szívják el a levegőt, s elvonják figyelmünket az Egyetlenről, aki teljessé tehetné azt.
Hiszem, hogy nem léteznek átlagos vagy elrontott pillanatok, csak olyanok, amelyekben nem ismerjük föl Istent.
Dolenai-Balogh Beáta
