stairway_to_manhattan

Ha van valami, amiről legkevésbé szeretek beszélni, az nem más, minthogy milyen a teológia. Azonban egy teológus számára kikerülhetetlen ez a kérdés minden egyes ismerőssel, baráttal, rokonnal való találkozás alkalmával: „Na és, milyen a teológia? Hogy megy?” És ilyenkor kell udvariasan, számat mosolyra kényszerítve, felelni: „Köszönöm, jól!” Persze nem akarok goromba lenni senkivel, örülök, hogy kérdezik – legalább addig is tudom, hogy érdeklem valamennyire őket (remélem). Így hát, örömmel tölt el az is, hogy írhatok most azokról az örömökről, bánatokról, rózsaszín, szürke és egészen sötét élményekről, amelyeket megtapasztalhattam ezalatt a szűkös három év alatt, amióta arra adtam a fejem, hogy teológiára jelentkeztem.

Hogy miként kerültem ide, pontosan nem tudom. Persze lehet, hogy ez sokak számára furcsán hangozhat, vagy vitatémaként szolgálhat, de úgy gondolom, nem nekik tartozom erről számadással. Megmagyarázom: nem volt álombeli kijelentésem, angyal sem rontott rám a szobámban, mondva, hogy nekem igenis teológiára kell jönni. Ha másnak így volt, legyen hálás érte. Isten valahogy csöndesen terelgetett az úton, és már csak azt vettem észre – visszagondolva tényleg elég érdekes élmény – , hogy beadtam a jelentkezési lapot. Jött a válasz: felvéve.

Tanácsok tömkelegével láttak el egészen „ultimate-hívők”, istenfélő kedves barátok, lelkész-ismerősök egyaránt. Ezekkel a tarsolyomban indultam a hatéves útra. Azt gondoltam, én mindent tudok, hiszen már mennyit szolgáltam ezelőtt mindenfelé, már kiolvastam a Bibliát is, stb. stb. Isten rendesen rákoppintott a fejemre. Rövid idő elteltével rájöttem, hogy igazából semmit sem tudok. Jöttem a sok kész válaszaimmal, amelyeket megtanultam hittanon, ifiken, és melyeket olyan gyakran tudtam másoknak is mondani, hogy ez így meg úgy van, de sosem néztem a válaszok mögé. Nem is nézhettem igazán, mert azok nem az enyémek voltak. Jött a korszak, amikor a pontokból kérdőjelek lettek. És ez, úgy gondolom, nem is baj. Itt, Sárospatakon azt mondják, hogy ha valaki úgy megy ki a teológiáról, ahogyan idejött, akkor ott valami baj van az illetővel. Az első és mind a mai napig legfontosabb hozadéka számomra az ittlétemnek az ez: mindig kérdezz rá a már meglévő válaszodra!

Majd, kiderült, hogy minden ember más. Igen, tudom, ez nagyon közhelyes. De a más emberrel együtt jár a másfajta gondolkozás is. Olyan voltam (s talán ezt még most sem sikerült teljesen kiölnöm magamból), aki nemigen engedett a válaszaiból. Amikor pedig fel kellett ismerjem, hogy mások másféleképpen gondolkodnak, akkor nagy bajban voltam. De meg kellett tanulnom a nyitottságot és azt, hogy meghallgassam a másik véleményét bizonyos kérdésekben. Jó tanítópélda volt erre a külföldi ösztöndíjam Prágában, ahol teljesen más mentalitású emberekkel adódott lehetőség összecsiszolódni és nyitottsággal, egymás kölcsönös meghallgatásával és különbnek tartásával, kényes témákat boncolgatni.

Sokáig éreztem különbnek magamat másoknál. Jöttem a magam gyermeki rácsodálkozásával: hát hogy lehet valaki dohányos, hívő ember létére? Hogy ihat meg egy sörnél többet? Botránykő, botránykő hátán. Szálka-gerenda probléma. Hálát adok Istennek, hogy ebben sem hagyott így. Nem tartom helyesnek, amit tesznek, de el tudom fogadni, és látni az embert mindezek mögött, sőt inkább előtt.

climbing_stairs

Persze nem minden napsütötte és virágos. Vannak szürke napok. Nem is kevés! Vannak pillanatok, amikor az Igét nem éltető vízként látom és falat kenyérként, melyre minden nap szükségem van, hanem egy újabb megtanulandó és vizsgálandó forrásként. Vannak napok, amikor szürke felhők takarják el az Úristent a szemem elől. Amikor éjjeli fél tizenkettőig kell dolgoznom valamin, és az ágyba besüppedve csak egy sóhajt tudok Isten elé letenni. Vannak pillanatok, mikor úgy érzem, hogy közelebb vagyok már a biztonságot nyújtó falakhoz és az állandó munkát és tanulnivalót biztosító könyvekhez, mint az emberekhez az utcán. És talán olyan pillanatok is eljönnek, amikor szem elől vesztem azt, amiért mindeddig kitartottam. De még sosem tapasztaltam olyat, hogy ilyenkor ne lett volna ott Ő, akihez lehetett menni és kitárni mindent, ami a szívemen van.

Rózsaszín, szürke és egészen sötét – ilyen az élet. Nem csupán itt, a teológián, hanem azon kívül. Agyag vagyok a kezében, melyről még nagyon sok helyen kell lefaragni fölösleges részeket. Lehet, hogy ezek fájdalmasak abban a pillanatban, de visszanézve: „szebb vagyok most, mint három éve.”

Homoki Gyula

5 hozzászólás

  1. Nekem is sokan mondták, hogy a teológián csak azt kell meghallani, ami egyezik a hiteddel, a többire ne is figyelj oda, stb… Amikor ide jöttem, ráébredtem, hogy ez egy elég rossz tanács volt. Tillichtől olvastam, hogy a teológus elkötelezett és elidegenedett; szüntelenül hisz és kételkedik.
    A másik, hogy az nem a te hited, amit kérdések nélkül benyelsz, magadba olvasztasz. Ha nem tudod, hogy miért hiszed pont azt, akkor megingatható vagy. Akkor lesz igazán a te hited és válaszod valami, ha megkérdőjelezed, felteszed a kérdéseket, megharcolod a választ és biztos leszel az eredményben.
    Az én teológiai 3 évemet az jellemzi, hogy nem kell rettegni a teológiától. Eleve minden ember, aki Istenről gondolkodik teológus. És nem mossák át az ember fejét, csak rá kell szánni az energiát és az időt, hogy összeálljanak a dolgok az ember fejében.
    Ügyes kis írás 🙂 Gratula!

  2. Homoki Gyula

    Pontosan! A baj mindig ott kezdődik, hogy amit (talán?!) már egyszer “átszűrt” rajtunk a Szentlélek, azt egyértelműnek vesszük, hogy a másik emberen is megtette ugyanezt. Sajnos sok metódusunkat kéne megváltoztatni tanításban, katekézisben is. Amikor tölcsért teszünk a “pulya” 🙂 füléhez, és ontjuk belefelé a megtanulandó frázisokat. Aztán csodálkozunk, hogy miért nem éli meg, amit tanult?! Hát szerintem egyértelmű miért. A hit mindig bizalom is – nem csak tudás, sőt továbbmenve igaznak tartás.

  3. Szívemből szólt =D Erre válaszul: Nagy kérdés volt nekem sokáig, hogy Sámuelnek miért Éli házában kellett megtanulnia az Isten szolgálatát? Hát nem sok szépet és jót láthatott, de mégis……
    László Horkay püspök mondta egyszer, hogy ahol mindig süt a nap, oda egyszer csak betör a sivatag…Igen…agyag, anyag vagyunk az Úr kezében, még ha csak sárról legyen szó..Nem valami nemes anyag, de az Úr Jézus egy vakot gyógyított meg vele…=D Jó az Úr kezében sárnak lenni…

  4. Nekem többször három év ez az idő,de nagyokat bólogattam,miközben olvastam a gondolataidat! Köszönöm! 🙂 Osztottam,hátha más is merít belőle.

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .