Amikor János evangéliumának a feltámadásról szóló történeteit olvasom, különleges érzések kerítenek hatalmukba. Próbáltam azonosítani magamban ezeket az ingereket, és arra jutottam, hogy kétféle emóció küszködik bennem. Egy jól kivehető nyugtalanság, amely az „üres sír”, a „látják Jézust, de nem ismerik fel”, az „Ő az, vagy mégsem” bizonytalanságából fakad. Ugyancsak érzek leírhatatlan kíváncsiságot is, amely már több a megvalósult vágynál, kevesebb a bizonyosságnál. És ha mindezeket csokorba fogom, akkor valószínűleg ugyanazok az érzések vannak bennem, amelyek a tanítványokban is a feltámadás hajnalán és az azt követő időkben, csak bennük sokkal erőteljesebben, intenzívebben jelentkeztek.

János első beszámolóját olvasva érzékelem a legerőteljesebben magamban mindezeket. Talán pontatlanul fogalmazok, de érzékelem a misztikumot. A misztikum engem elbizonytalanít. A feltámadás történetében pedig rengeteg a titok. Természetesen vannak egyértelmű kijelentések, de nagyon titokzatosak is vannak. Ez utóbbiak az egyértelmű történésekkel kapcsolatosan is kétségeket ébresztenek bennem. Miért? Mert az agyammal akarom felfogni, megmagyarázni azt, amit nem kell magyarázni, még csak meg sem kell érteni, hanem elfogadni kell, és átadni magamat neki. Nem a szűklátókörűséget és nem is a vakhitet pártolom ezzel. Azt próbálom megfogalmazni, hogy vannak esetek, amelyek meghaladják a felfogóképességemet, és olyankor az eszemet alá kell rendelnem a tapasztalatomnak – és még inkább a hitemnek. Nem kikapcsolom az észszerűséget, hanem elfogadom, hogy korlátoz a hitemben.

Ezért nagyszerű a történet. Lótás-futás, felfokozott érzelmi állapot, nyugtalanság és kétségek, és végül egy rövid mondat, amelyet János ír le. Az a tanítvány, aki először ért a sírhoz, és aki csak bekukkantott. Amikor később belép a sírba, mintha megvilágosodna: látott és hitt (Jn 20,1–10).

Mit látott, ami hitre juttatta? Jézus nem volt a sírban. Angyalokról sem olvasunk ebben a pillanatban, csak néhány mondattal később, hogy Mária angyalokat lát a lepleknél fej és láb felől, sőt beszél is velük. De Péter és János nem látnak semmi természetfelettit. Csak a véres lepleket. És a látottak nyomán eljut a hitre. Amit lát, az számára bizonyíték. Nem kell magyarázni – egyértelmű következtetésre jut. A történések misztikumában a gondolatai és az érzékszervei olyan kapcsolatot találnak a valósággal, amely eljuttatja őt a megalapozott hithez.

Néha nem látok, mégis hiszek. Van, hogy látok – és mégsem hiszek. És van, amikor a látás hitté formálódik. Ebben a furcsa kavarodásban rejlik az egész keresztyén hit és élet titokzatossága, valamint gyönyörűsége. Ennek az alapja az a bizonytalan bizonyosság, hogy Jézus feltámadt a halottak közül. Bizonytalan vagyok, mert mindez nem egyezik azzal, ami ésszel felfogható. Mégis biztos vagyok benne, mert nap mint nap megtapasztalom a Feltámadott jelenlétét és a feltámadás erejét. Van, hogy a legnagyobb bizonytalanságomban elég számomra az a pár hátrahagyott nyom, az a kézzelfogható jel, hogy ő itt volt és van, mikor a dolgok úgy összeállnak, hogy nincs rá más magyarázat, csak a hité: ő él, és jelen van.

Titokzatosság és bizonyosság, tapasztalatok és bizonyítékok, kérdések és hit, amelyek megjelennek az evangéliumokban a feltámadás történeteiben. Így válnak hiteles beszámolókká, hiszen nem rejtik véka alá a kételkedést, a bizonytalanságot. Ezzel válnak a mi történeteinkké is – pontosabban fogalmazva ezzel leszünk részesei a történeteknek: az ő beszámolóik nyomán mi is látunk és hiszünk. Látjuk velük, amit senki nem lát, és hisszük velük, amit ők hittek.

Hiszen csak nekik, csak az övéinek mutatta meg magát. Akkor pedig már nem egy rongytekercsre épül a hit, hanem arra a Feltámadott Jézussal való találkozásra, amelyet akkor ők és a jeleneben mi átélünk.

Húsvét hajnalán az evangélium történeteit olvasva láss és higgy, hogy aztán higgy és láss! Jézus Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

Szanyi György

1 Hozzászólás

  1. Filipánics Tibor

    “Azt próbálom megfogalmazni, hogy vannak esetek, amelyek meghaladják a felfogóképességemet, és olyankor az eszemet alá kell rendelnem a tapasztalatomnak” Tapasztalatunk is sokféle lehet. Van amit észre veszünk és van amit nem.
    Van olyan tapasztalatunk ami tulajdonképpen nem is az. Mikor azt tapasztaljuk,hogy Isten szeretete körbeölel bennünket és van amikor szinte érezzük Isten dühét irányunkban. Érezzük a büntetést amit azért ró ki ránk,mert úgy gondoljuk megérdemeljük. Tehát Isten felé vegyesek a tapasztalataink. Mivel vegyesek az érzelmeink ezért nem tudjuk eldönteni,hogy Isten egy gyilkos (vízözön) vagy megmentő,aki segített a bajban. Valójában nem nagyon foglalkozunk Istennel,hanem a magunk érzéseivel,tapasztalataival elvakítjuk magunkat. Elvakítjuk,mert elhisszük,hogy Isten képes volt ártani az emberiségnek. Elvakítjuk,mert Istent a tökéletesség és szeretet palástjába öltöztetjük. Tulajdonképpen alig érzékeljük Istent,helyette a magunk istenképzetével vagyunk elfoglalva.
    “Néha nem látok, mégis hiszek. Van, hogy látok – és mégsem hiszek.” Pontosan. idealizálunk egy Istent a Biblia és mások gondolatai által. Egy olyan Istent képzelünk el,amit el tudunk képzelni,ez mindenkinél egyéni. Ez az elképzelésünk pedig telis tele van szenvedéssel,nyomorral,hibával,érzelmi sérülésekkel. Ezek összegyúrt állaga kivetít nekünk egy Istent,amit úgy fogadunk el,mint az igazit. Kinek milyen és mennyi nyomorúságot hordoz az élete,olyan Istent képzel el.
    Én például nem hiszek a büntető,gyilkos Istenben. Nem hiszek abban sem,hogy marionett bábuként rángatna a kedve szerint.stb

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .