„Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” (Róm 9,15)

Van valami, ami tényleg próbára teszi a hitedet mostanában? Úgy értem, ha komolyan imádkozol, ha válaszokat keresel a Bibliában, ha Isten ígéreteinek reménységével szemléled a világ alakulását… Biztosan van. Nekem is van néhány. Így nézek szembe újra és újra azzal a kérdéssel, hogy ki is valójában Isten? A legegyszerűbb és legkomplexebb megfogalmazás talán ez: Isten szuverén Úr.

Ebben a válaszban rátalálok arra az igazságra, ami engem is a helyemre tesz. Megértem: Istennek nincs elszámolási kötelezettsége felém. Ha elolvassátok a Római levél 9. részét, számotokra is világossá válhat az ószövetségi példák alapján, hogy akármennyire szeretnénk Istent a magunk számára elképzelt következetes gondolkodással bedobozolni, nem tartozik számadással nekünk, nem kell megfelelnie az elvárásainknak, a róla alkotott képünknek. Isten azt tesz, amit csak akar.

Elvárhatnánk, hogy az elsőszülött fiút válassza ki, a fáraó szívét meglágyítsa, minden agyagból készült edényt egyforma méltóságra emeljen, és sose jelentse ki az ő népéről, hogy nem az övé, de ezek az elvárásaink csak elválasztanának Tőle. Az én hitemet próbára teszi, hogy Istent végtelenül szabadnak lássam, főleg akkor, amikor én állok hatalmának korlátozhatatlan nagysága előtt. Amikor én vagyok az az ember, aki rájövök, hogy vagy engem választ vagy egy másikat, az én szívem állapotáról dönt, az én életem célját és módját határozza meg, és rólam jelenti ki, hogy Hozzá tartozom-e.

Régen találtam rá arra a kérdésre, ami meghatározza az Isten-keresésem; egy post-it cetlire írtam ki a dolgozóasztalom fölé, hogy sose felejtsem el, hogy hajlamos vagyok fordítva ülni a lovon: „Az én istenem legyen az isten, vagy az Isten legyen az én Istenem?”.  Egy ideje nem abban keresem a biztonságot, hogy én irányíthatom Őt, hanem abban, hogy a hatalmában bízom és gyönyörködöm a szabadságában. Nem azt gondolom, hogy az én életem történetének része Isten, hanem hálás vagyok, hogy az Ő történetének lehetek részese. Nem áltatom magam azzal, hogy az én megtérésemen múlna az Ő dicsősége, cserébe komolyan veszem, hogy az én örök életem azon múlik.

Megrendít, amikor kimondom Istenről: Neki nem az a dolga, hogy engem szeressen, mégis megtapasztalom, hogy szeret. És ő sem kényszerített rá, hogy én szeressem őt, mégis dönthetek így. Az Ő lényének nagyságában tanulom meg az egyszerű igazságot az életről: dönthetek, mert a saját képére teremtett.

Megrendít, amikor kimondom Jézusról: Neki nem volt kötelező az életét adnia értem, mégis megtette. És nekem sem kötelező hinni az Ő áldozatában, de dönthetek úgy, hogy én is teljes odaadással leszek iránta.

Az igazi szeretet így születik: két szabad fél döntése, akik másképpen is dönthetnének, de egymást választják. Amikor az Isten szabad lénye teszi próbára a hitemet, egy dolgot tehetek: kimondom, hogy úgy szeretem Őt, ahogy van, máskülönben bálványozhatom tovább az „énistenemet”.

Horváth Dániel

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .