,,Töltsd meg a poharamat teljesen, és engedd, hogy túlcsorduljon…”
…már napok óta motoszkál a fejemben ez a rendkívül egyszerű, már-már gyerekesnek tűnő asztali áldás, ami eredeti valójában – angol nyelven a megfelelő dallammal – egy fokkal jobban hangzik. Miközben újra és újra eldúdolom, eltűnődöm azon, hogy a mi életünk pohara mivel van tele – az én poharam mivel van tele? Közhelynek tűnhet ez a kérdés, az igazság viszont az, hogy túl sok mindent zsúfolunk parányi kis életünkbe, miközben jó, ha a dolgok harmada férne kényelmesen el benne. Megfelelés a munkahelyen, helytállás otthon, egyre tornyosuló teendők. A napirend szoros, szinte minden perc be van osztva, tartani kell a tempót, különben elsodor az ár, és magába szippant a hétköznapok forgataga. Hogy lehetne időt szakítani másra, magamra, Istenre, amikor csak ilyen és hasonló körülmények rajzolódnak ki előttem?
Abból, amit Isten által megérthettem e világ működéséből, nyilvánvalóvá válik, hogy a Vele való kapcsolat és a hit mindennek a kulcsa. E kettő szorosan összefügg, hiszen amikor helyén van a kapcsolatom az Úrral, akkor nem keserít el az egyre kilátástalanabb helyzet, ami körülvesz. Tudok felfelé tekinteni mindabból, ami egyébként a mélybe taszítana; belefér az időmbe egy kávé a másikkal, aki eközben megosztja velem életének nagy örömeit vagy épp nehézségeit. Elhiszem, hogy lehetek eszköz Isten kezében úgy, hogy közben nem kell lemondanom a saját életemről. Ebben a lelki állapotban rájöhetek, hogy az életemmel szolgálhatok egy magasabb célt, egy mennyei célt, miközben én magam nem leszek kevesebb. Sőt: ,,…csordultig van poharam!” (Zsolt 23,5) És még annál is több, hiszen túlcsordul az Úrtól megtapasztalt szeretet, gondviselés, megbocsátás.
Ez az, ami átírja a konfliktuskezelés, a másik emberhez való viszonyulás és kapcsolattartás forgatókönyvét. Már nem tekintem elfecsérelt időnek azt, amit a másikra fordítottam, hanem örülök annak, hogy számára jó hallgatóság lehetek – és mennyivel inkább örülök akkor, ha még Isten vezetése általi útjelző is lehetek számára. Már nem bosszankodom azon, hogy felborult a jól eltervezett napirendem, mert más történések is értelmet nyernek, amiben felfedezhetem Isten csodálatos munkáját. Már nem a rosszindulatú megjegyzésekre, tüskékre gondolok, hanem örömmel kezdeményezek a jó kapcsolat érdekében, mert megtanulhattam, hogy a hit útján való előrehaladottság késszé tesz erre.
De hol tartok én mindebben? Mindig sikerül Isten, a menny és az örök élet szemszögéből tekinteni a mindennapjaim fáradalmaira, a személyes nehézségeimre és a sokszor elviselhetetlennek tűnő emberi kapcsolataimra? Sajnos nem. Nagyon könnyen kiömlik ez a tele töltött pohár. S ha egyszer csak megdől, és fekve marad, ki tudna beletölteni bármit is? Bugyuta, emberi próbálkozásokkal csurran-cseppen némi fellélegzés, öröm, megnyugvás, de mindez csakhamar elillan. Úgy vélem ilyenkor lép érvénybe a hitem, az a csöppnyi, ami talán csak arra elég, hogy meglássam az utat, ami visszavezet az élő víz forrásához. Talán csak arra elég, de arra igen. S ha megtaláltam, ha visszataláltam, már újból feltöltekezhetek, megtölthetem a poharamat azzal az Istentől jövő mennyei jóval, amit nekem szánt. S amit Isten NEKED is szánt!
És ha ezek után újra kiömlik az a pohár, hát ömöljön csak! Hadd érezze a környezetem a túlcsordult örömöt, hálát, békességet és szeretetet.
Tankóci Csilla
