Szerző

Marofejeva Nelli

Szerző

Marofejeva Nelli, Nelcsi, Mazsola, de valakinek akár Nelli Fedorivna is. Szeretem, hogy mindenkinek van egy neve számomra.
25 éves, tanár, akit néha a diákjai tanítanak. :) Jelenleg Kijevben lakom, távol a saját közösségemtől, barátaimtól és megszokott komfortzónámtól. Ez sok mindent megváltoztatott bennem, erről majd igyekszem írni is. Szeretem a zenét és a hangszereket, a jó könyveket, a jó és a kevésbé jó embereket, valamint a provokáló beszélgetéseket. Izgalommal tölt el, hogy megoszthatom veletek a gondolataimat, és kíváncsian várom, miről írnak majd a többiek, akik között vannak barátok, ismerősök, tiszteletes urak, és számomra még ismeretlen emberek egyaránt. Előre érzem, hogy nagyon izgalmas lesz, ami itt fog történni!

Kedves TeSók, a közepébe vágok: néhány hónappal ezelőtt elveszítettem édesanyámat. Ezt azonban nem olyan bejegyzésnek szánom, amelyben elmondom, hogyan lehet „jól” vagy „egészségesen” gyászolni. Egyáltalán nem szeretnélek kioktatni benneteket az adott témában. S azt sem hiszem, hogy csak azért, mert én elvesztettem valakit, már tudom, neked milyen lehet. A célom ezzel az írással az, hogy megosszam veled azokat a dolgokat, amelyekről az emberek gyakran megfeledkeznek, amikor a halálról beszélnek. Hiszen mindez eltörpül ahhoz a fájdalomhoz képest, amelyet akkor érzünk, amikor rájövünk: aki az előbb még velünk volt – nincs többé. Nem biztos, hogy te szintén ezeket a dolgokat emelnéd ki…

Az év elején ajánlott számos lista – például számadások az elmúlt évről és tervek az ideire – elkészítése mellett talán érdemes megfontolnunk egy olvasási lista összeállítását is. Már csak azért is, hogy a gyakori „idén szeretnék többet olvasni” pontot az újévi fogadalmaink között konkrét tervekkel is megtámogassuk. Épp ezért a TeSó blog állandó szerzői közül néhányan megosztják az elmúlt évük legmeghatározóbb könyvélményét, kedvcsináló gyanánt. Ezek nem minden esetben kifejezetten „lelki” tartalmú kötetek, ellenben olyanok, amelyekből sokat tanultunk, önreflexióra sarkalltak, esetleg megráztak, meghatottak bennünket, vagy épp tágították világlátásunkat és hitértelmezésünket. Cserébe szívesen vesszük, ha hozzászólásban kiegészítitek a listát a saját legkedvesebb…

Többször találkoztam már ezzel az ószövetségi történettel, ahogy gondolom ti is. Számtalanszor olvastam Sadrak, Mésak és Abédnegó rendíthetetlen hitéről. Emlékszem, volt Dánieles gyerekhetünk, volt egyetemi ifink, ahol egy lelkes ifis társam azt mondta, bizony ő sem tagadta volna meg Istent ott a király előtt. És most ismét belefutottam ebbe a történetbe egy online bibliaóra keretein belül. Sőt, igazából napok óta tudtam, hogy ezzel a történettel fogunk foglalkozni, hiszen a bibliaórát én magam tartottam. És mégsem értettem, honnan az indulat, az irritáltság, ami bennem támadt, valahányszor a tüzeskemencére gondoltam. Talán lehetett valami köze ahhoz a tényhez, hogy az adott alkalmon a…

Most, a vírus idején nem tudom azt mondani, hogy különös veszteségként élem meg, hogy zárva vannak a mozik, a színházak vagy éppen a kedvenc kávézóm. Sokkal nehezebben viselem azt, hogy nem tartózkodhatok egy légtérben több barátommal, hogy nem ölelhetek meg embereket, hogy üdvözlésnél hidegen és tartózkodóan állok meg, mert nem akarom, hogy a felnőtt ismerősöm kislányának a legcsekélyebb esélye is legyen arra, hogy megfertőződjön. Ezt az elszigeteltséget nehéz leginkább megélnem. Egy kedves barátnőmet, Bám Maját kértem meg, hogy meséljen arról, hogyan élik meg ezt az elszigeteltséget együtt gyülekezetével Royal Oakban, Michigan államban: „A minap azon gondolkodtam, naponta hány emberrel érintkeztem…

Akik ismernek, tudják, hogy én sokszor dacolok az Istennel. Sokszor számon kérem Őt, megkérdőjelezem, és az is előfordult már, hogy kételkedtem a tervének tökéletességében. A baráti közösségemnek köszönhetem, hogy tudhatom, van járhatóbb út is. Nigriny-Demeter Adriennt kértem meg, hogy ossza meg velünk egy olyan élményét, amikor különösképpen érezte Isten jelenlétét az életében. „Azt hiszem, nekem mindig nagy bajom volt az elégedetlenség. Mert bármit is kaptam, bármit értem el, azért mindig volt valami más, amit szerettem volna. És amikor nem sikerült teherbe esnem évekig, azt kifejezetten nehéz volt elfogadni. Egy idő után, amikor egyre inkább úgy tűnt, hogy nem lehet gyermekünk,…

Olyan jó látni, hogy az Isten mindenki életébe személyre szóló kalandokat készített. S azokat nemcsak elkészíti számunkra, de át is segít rajtuk. Utat mutat a nehézségekben, váratlan megoldásokat ad. Ezekről a kalandokról mesél Nagy Edina, aki ma Magyarország első számú őssejt-bankjában dolgozik. „Volt egy nagyon nehéz időszak az életemben: az egyetem befejése után haza kerültem, és nehéz volt megélni, hogy a napjaimat nem a gyülis programok vagy az egyetemi órák teszik ki. Pályakezdőként nagyon nehezen ment az álláskeresés, plusz lelkileg sem voltam a toppon – sok minden összejött abban az időszakban. Úgy éreztem, hogy az Isten megfeledkezett rólam. Amikor elkezdtem…

 „Csak az Úr ad bölcsességet, szájából ismeret és értelem származik.” (Péld 2,6) Néha azt hiszem, hogy mindenre tudom a választ. Illetve, hogy mindenre van egy válaszom. Aztán mostanság olyan kérdéssekkel kellett szembenéznem, amikre egyáltalán nem voltam felkészülve, és még kevésbé volt rájuk válaszom. Előszeretettel halmozom el Istent kéréseimmel. Társat, vigasztalást, gyógyulást kérek Tőle, de csak ritkán jutok el odáig, hogy bölcsességért könyörögjek. Mert az nem olyan kézzel fogható. Nehezebben mutatkozik meg. Pedig Salamon király biztosan tudhatott valamit, amikor bölcsességet kért az Úrtól. Tudom, hogy sokaknak ebben a karácsonyi forgatagban nehéz kérdésekkel kell szembenézniük. Nem olyanokkal, hogy hogyan süssenek bejglit, sokkal…

„Erőtlen és összetört vagyok nagyon, s szívem keserűsége miatt jajgatok.” (Zsolt 38,9) Ó, jöjj, ó jöjj, Immánuel! Vagy várj – jöhetek inkább most én? Tudod, a gondokkal, a bajokkal, a rohanással. A betegséggel, az újabb veszekedéssel, a kilátástalansággal. Azzal, mikor nem hallgattál meg. Amikor kiszolgáltatott és védtelen voltam. Előtted. Olyan sok bennem a szomorúság. S félek, hogy ezt most a karácsony mézes-mázos, fényekkel teli hangulatvilága sem oldja meg. S a bajt csak tetézi, hogy mikor körülnézek, a szeretteim körében is csak tornyosuló problémákat látok. Tudom, hogy most nekem kellene támasznak lennem. Ablaknak, melyen keresztül ragyog a világosságod. De az én…

Tizenöt éves voltam. Egy baptista táborban történt, egy nyári éjszakán, amikor a szervezők összegyűjtöttek bennünket táborozókat, s azt mondták, valami különlegesnek lehetünk szemtanúi. Elcsendesedtünk, és a szervezők segítségével újraélhettük a nagypénteki eseményeket. Láthattuk a páskavacsorát, a lábmosást, ahogy Péter megtagadja Jézust, és a végén jött egy drámai pillanat, amikor egyszerre csak egy tömeg közepén találtuk magunkat, akik azt kiabálták: „Feszítsd meg!”. Megdöbbentem, hiszen akkor először nehezedett rám annak a súlya, hogy Jézus keresztre feszítésében nekem is részem volt. Többé nemcsak távoli, ismerős bibliai történet volt, ami nagypénteken történt, hanem valami személyes átélt pillanat, amiben nekem is részem volt. Ekkor tértem…

Hanem hirdetjük, amint meg van írva: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek. (1. Kor 2,9) Sokszor hallottam ezt az igét, és mindig olyan gyönyörűnek találtam, de be kell vallanom kicsit úgy voltam vele, hogy ez biztosan mindenki másra igaz csak rám nem. Sokáig meg voltam győződve arról, hogy Isten egészen kiszámítható tervvel rendelkezik az életemre nézve. Nem nagyon érhetnek meglepetések, persze jöhet egy-két váratlan fordulat, de azokból sem a kellemes fajta. Igen, azt hiszem, hogy az istenképem nem mindig volt/van egészen a helyén.