Szerző

Marofejeva Nelli

Szerző

Marofejeva Nelli, Nelcsi, Mazsola, de valakinek akár Nelli Fedorivna is. Szeretem, hogy mindenkinek van egy neve számomra.
25 éves, tanár, akit néha a diákjai tanítanak. :) Jelenleg Kijevben lakom, távol a saját közösségemtől, barátaimtól és megszokott komfortzónámtól. Ez sok mindent megváltoztatott bennem, erről majd igyekszem írni is. Szeretem a zenét és a hangszereket, a jó könyveket, a jó és a kevésbé jó embereket, valamint a provokáló beszélgetéseket. Izgalommal tölt el, hogy megoszthatom veletek a gondolataimat, és kíváncsian várom, miről írnak majd a többiek, akik között vannak barátok, ismerősök, tiszteletes urak, és számomra még ismeretlen emberek egyaránt. Előre érzem, hogy nagyon izgalmas lesz, ami itt fog történni!

„Maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus és Isten, a mi Atyánk, aki szeretett minket, és kegyelméből örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg, vigasztalja meg a ti szíveteket, és erősítsen meg titeket minden jó cselekedetben és beszédben.” (2Thessz 2,16–17) Amikor eszembe jut a szenteste és az egész karácsonyi időszak, egy varázslatos kép elevenedik meg előttem. Egy hangulatosan megvilágított szobát képzelek magam elé, egy gazdagon megterített asztalt, gyerekkacajt, ünneplő családot, a másik szobában pedig ott világítanak a karácsonyfa csillogó fényei.  Igen, én is tudom, hogy eléggé túlszíneztem a képet. A karácsony nem egy képeslapból kivágott idilli pillanat. Egészen tisztában vagyok…

„Nappal szeretetét rendeli mellém, éjjel éneket ad számba az Úr, imádságot életem Istenéhez.” Zsolt 42,9 Meg kell mondjam, az Úrnak néha egészen meglepő eszközei vannak. Ne érts félre, én csodálom a kreativitását, meghajlok a bölcsessége előtt. De néha csak állok szótlanul és nem értem. Nem értem, miért van sötét – annyiféle értelemben. Nem értem, ebben az adventben miért kell extra nehéz köröket futni, hogy megtaláljam Őt. Hogy közelebb érezzem magamhoz, hogy kapcsolódni tudjak Hozzá. Jelenleg annyi más, fontosabbnak tűnő gondolat kínoz. Például, hogy sötétben fogunk-e ünnepelni? Lesz-e áram, hogy elkészítsük az ünnepi asztalra valókat. Vagy mikor jön el az a…

Kedves Tesó, ismered az „Én még soha…” nevű játékot? Ennek a fordítottját is szoktuk néha játszani, és ilyenkor így kezdjük a mondatot: Én már voltam…, majd pedig megfogalmazunk magunkról valami meglepőt, olyat, amit nem feltétlenül tudott vagy gondolt rólunk a másik. Napok óta csak az jár a fejemben, hogy ha nekem most ezt a játékot kellene játszanom, én azt mondanám: Én már voltam dühös. Most arra kérlek, mielőtt tovább olvasnál, ízlelgesd kicsit ezt az állítást. Talán mondd is ki hangosan, szépen, nyugodtan, tagoltan: Én már voltam dühös. Mi az első gondolat, ami megfogalmazódik benned ennek kapcsán? Amikor én próbálom kimondani…

Kedves TeSó! Gondolatban elképzelem, hogy most leülünk beszélgetni, és én – olyan Nellisen – neked szegezem a kérdést: te hogyan haragszol? Hogyan vállalod fel a konfliktusokat? Kiabálsz-e, sértegeted-e a másikat? Vagy csak úgy otthagyod a vita közepén? Majd azzal folytatnám, hogy megkérdezem: vajon meddig tudsz haragudni? Meddig tudod hordozni a fájdalmadat, a dühödet, a csalódottságodat? Meddig tudod azt mondani: nekem volt igazam, neki kell bocsánatot kérnie! Azért faggatlak ilyen kitartóan, hogy kicsit egymásra hangolódjunk az elkövetkezendő percekben. Mert így könnyebb megosztanom azt, ami velem történt az elmúlt egy évben. Szeretném elmondani, miként kezeltem – pontosabban nem kezeltem több mint egy…

Valahol olvastam, hogy az Y-generációsok beszélgetései 90%-ban arról szólnak, hogy az egyik fél beszámol arról, hogy épp milyen sorozatot néz, mire a másik bólogat, hogy „igen, igen, abba már én is bele akartam kezdeni…”. Valahogy így vagyunk a könyvekkel is: akinek épp meghatározó könyvélményben van része, általában alig bírja magában tartani, pedig nem mindig ez a legjobb téma azok számára, akik nem ismerik az adott kötetet. Év elején viszont már hagyomány nálunk, hogy nem fogjuk vissza magunkat, és szerzőink az előző évben olvasott könyveik közül választanak egyet, amit szívesen ajánlanak a TeSó blog olvasóinak. Szóval, ha épp az olvasási listádat…

Kedves TeSók, a közepébe vágok: néhány hónappal ezelőtt elveszítettem édesanyámat. Ezt azonban nem olyan bejegyzésnek szánom, amelyben elmondom, hogyan lehet „jól” vagy „egészségesen” gyászolni. Egyáltalán nem szeretnélek kioktatni benneteket az adott témában. S azt sem hiszem, hogy csak azért, mert én elvesztettem valakit, már tudom, neked milyen lehet. A célom ezzel az írással az, hogy megosszam veled azokat a dolgokat, amelyekről az emberek gyakran megfeledkeznek, amikor a halálról beszélnek. Hiszen mindez eltörpül ahhoz a fájdalomhoz képest, amelyet akkor érzünk, amikor rájövünk: aki az előbb még velünk volt – nincs többé. Nem biztos, hogy te szintén ezeket a dolgokat emelnéd ki…

Az év elején ajánlott számos lista – például számadások az elmúlt évről és tervek az ideire – elkészítése mellett talán érdemes megfontolnunk egy olvasási lista összeállítását is. Már csak azért is, hogy a gyakori „idén szeretnék többet olvasni” pontot az újévi fogadalmaink között konkrét tervekkel is megtámogassuk. Épp ezért a TeSó blog állandó szerzői közül néhányan megosztják az elmúlt évük legmeghatározóbb könyvélményét, kedvcsináló gyanánt. Ezek nem minden esetben kifejezetten „lelki” tartalmú kötetek, ellenben olyanok, amelyekből sokat tanultunk, önreflexióra sarkalltak, esetleg megráztak, meghatottak bennünket, vagy épp tágították világlátásunkat és hitértelmezésünket. Cserébe szívesen vesszük, ha hozzászólásban kiegészítitek a listát a saját legkedvesebb…

Többször találkoztam már ezzel az ószövetségi történettel, ahogy gondolom ti is. Számtalanszor olvastam Sadrak, Mésak és Abédnegó rendíthetetlen hitéről. Emlékszem, volt Dánieles gyerekhetünk, volt egyetemi ifink, ahol egy lelkes ifis társam azt mondta, bizony ő sem tagadta volna meg Istent ott a király előtt. És most ismét belefutottam ebbe a történetbe egy online bibliaóra keretein belül. Sőt, igazából napok óta tudtam, hogy ezzel a történettel fogunk foglalkozni, hiszen a bibliaórát én magam tartottam. És mégsem értettem, honnan az indulat, az irritáltság, ami bennem támadt, valahányszor a tüzeskemencére gondoltam. Talán lehetett valami köze ahhoz a tényhez, hogy az adott alkalmon a…

Most, a vírus idején nem tudom azt mondani, hogy különös veszteségként élem meg, hogy zárva vannak a mozik, a színházak vagy éppen a kedvenc kávézóm. Sokkal nehezebben viselem azt, hogy nem tartózkodhatok egy légtérben több barátommal, hogy nem ölelhetek meg embereket, hogy üdvözlésnél hidegen és tartózkodóan állok meg, mert nem akarom, hogy a felnőtt ismerősöm kislányának a legcsekélyebb esélye is legyen arra, hogy megfertőződjön. Ezt az elszigeteltséget nehéz leginkább megélnem. Egy kedves barátnőmet, Bám Maját kértem meg, hogy meséljen arról, hogyan élik meg ezt az elszigeteltséget együtt gyülekezetével Royal Oakban, Michigan államban: „A minap azon gondolkodtam, naponta hány emberrel érintkeztem…

Akik ismernek, tudják, hogy én sokszor dacolok az Istennel. Sokszor számon kérem Őt, megkérdőjelezem, és az is előfordult már, hogy kételkedtem a tervének tökéletességében. A baráti közösségemnek köszönhetem, hogy tudhatom, van járhatóbb út is. Nigriny-Demeter Adriennt kértem meg, hogy ossza meg velünk egy olyan élményét, amikor különösképpen érezte Isten jelenlétét az életében. „Azt hiszem, nekem mindig nagy bajom volt az elégedetlenség. Mert bármit is kaptam, bármit értem el, azért mindig volt valami más, amit szerettem volna. És amikor nem sikerült teherbe esnem évekig, azt kifejezetten nehéz volt elfogadni. Egy idő után, amikor egyre inkább úgy tűnt, hogy nem lehet gyermekünk,…