„Mózes akkor ezt mondta az Úrnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én a szavak embere. Korábban sem voltam, de azóta sem lettem az, hogy szolgáddal beszélsz. Sőt inkább nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok. De az Úr ezt mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az Úr?! Most azért csak menj: majd én segítségedre leszek a beszédben, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!” (2Móz 4,10–12)
Csak három igeverset emeltem ki Isten és Mózes beszélgetéséből, de meglepően hosszú ez a diskurzus. Isten vázolja a szabadítás tervét: Izrael népéről végre lehull a lánc, felszabadítja őket a zsarnok elnyomás alól, és bemehetnek a tejjel és mézzel folyó, megígért földre. Méghozzá mindezt Mózesen keresztül akarja véghez vinni.
Azonban Mózes a kifogások embere. Minden tekintetben alkalmatlannak érzi magát. Isten nagy dolgokra hívja el, de ő retteg a feladattól. Ötször dobja vissza Istennek a labdát: ugyan ki vagyok én, hogy ilyen dolgot véghez vigyek? Mit mondjak egyáltalán, ki küldött engem? Hátha nem hisznek nekem, ha nem hallgatnak rám? Nem bánok ügyesen a szavakkal, Uram… Aztán pedig arra kéri az Urat, hogy küldjön mást. Nem csodálom, hogy Isten megunta a sok kifogást és haragra gerjedt. Pedig milyen sokszor tapasztalja ezt tőlünk is! Állandóan megerősítésre vágyunk, hogy igen, Ő velünk lesz, elkísér, minden rendben lesz, és ne féljünk.
Isten a jelenlétét ígéri Mózesnek, és hogy megtanítja arra, amit cselekednie kell. De hiába minden, mert Mózes egyszerűen nem akar menni. Ekkor Isten kézzelfogható módon biztosítja Mózest arról, hogy küldetése sikerülni fog: „Van neked egy testvéred, a lévita Áron. Tudom, hogy ő jól tud beszélni. Sőt jön is már eléd, és ha meglát, szívből fog örülni. Beszélj hát vele, és add az ő szájába a szavakat! Én pedig a segítségetekre leszek a beszédben, és megtanítalak benneteket arra, hogy mit cselekedjetek. Ő majd beszél helyetted a néppel. Ő lesz a te szád, te pedig olyan leszel neki, mint az isten.” (2Móz 4,14b–16)
Isten betöltötte Mózes hiányosságát, de nem úgy, hogy Mózes beszédhibája megszűnt. Segítségül, szónokul adta mellé Áront. Mózes kifogásai elfogytak, mert a megoldások Istenével állt szemben, aki olyan bizalommal és reménnyel látta el, amire Mózes nem számított. Nemcsak a saját jelenlétéről biztosította, hanem egy segítőt, hűséges követőt, egy szószólót ígért meg neki.
Isten meglepte Mózest a csipkebokornál és benyújtotta igényét rá, ahogy ránk is. Nem kevesebbet, mint az életünket, a gondolatainkat, a szolgálatunkat kéri. Nem adja alább. És mi is kifogásokat sorolunk, mert alkalmatlannak, kevésnek és tapasztalatlannak érezzük magunkat. Pedig, ha az Úr elhív, akkor alkalmassá is tesz. Isten nem az alkalmasokat hívja el, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá.
Ezt bebizonyította Mózesnek akkor, amikor ketté nyílt a Vörös tenger. Amikor Mózes felemelte karját Isten előtt, és a zsidó seregek győztek. Amikor mannát és fürjet kaptak, pedig arra számítottak, hogy éhezni fognak. És bebizonyította nekünk is, amikor képtelennek és kevésnek éreztük magunkat, de reménytelen helyzetből hozott ki, és a legváratlanabb módon jelentkezett. Amikor kifogásainkra megoldással válaszolt.
Keresztyén Eszter
