Mostanában nagyon divatos kifejezés lett az énidő. Sokat beszélnek, még többet írnak róla, hogy mennyire szükséges a mindennapok sűrűjében időt találni arra, hogy egy kicsit önmagunkkal foglalkozzunk. Minél jobban felgyorsul az élet, annál nagyobb kihívást jelent ez mindenkinek: egyetemistáknak, pályakezdőknek, friss szülőknek, kenyérkeresőknek, a munka mókuskerekében taposó felnőtteknek.
Az életünk olyan könnyen kezd el cirkulálni kizárólag a munka–család páros körül, és emiatt teljesen elfelejtkezünk önmagunkról, a szükségleteinkről. Pedig a legtöbbünknek szükségünk van az egyedüllétre, egy kis lelassításra, elcsendesedésre a rohanó hétköznapokban. Szükségünk van arra, hogy befelé forduljunk, és feltöltsük a lemerült elemeket. Ez valakinek egy hosszú fürdőt jelent, egy erdei sétát, egy kis kertészkedést vagy egy bekuckózós estét. A legtöbben tudják, hogy mi kell nekik ahhoz, hogy feltöltekezzenek, mégis sokszor önzetlenül hátulra sorolják magukat. Pedig ahhoz, hogy adni tudjunk, nekünk is töltekezni kell.
S ahogy a fontossági sorrendben az énidőnk a lista végére kerül, az Istennel való s z e m é l y e s kapcsolatunk sem örvend előkelőbb helynek. Persze bőszen takarózhatunk azzal, hogy ott a gyülekezetbe járás meg a szolgálat, de ezek nem egyenlőek az Úrral töltött bensőséges idővel. Pedig milyen csodálatos lenne, ha az énidőbe meghívnánk az Urat is! Ha úgy lassítanánk le és csendesednénk el, hogy közben az Ő hangját igyekszünk meghallani. Sokan állítják, hogy a legeredetibb és leginkább Istentől való gondolatok ekkor születnek meg.
Viszont nem lehet úgy elcsendesedni, hogy közben az órát nézzük. Közben listázzuk a fejünkben a feladatokat, a tennivalókat. Istennek nem kell tökéletes csend, nyugalom, hangulat és lelkiállapot, hogy szóljon hozzánk, de nekünk igenis arra van szükségünk ahhoz, hogy meghalljuk a Lélek szavát. Sajnos, ahogy az elromlott csapból folydogál a víz, mi is megelégszünk, ha a Szent Lélek csak csurran-cseppen. Ennek ellenére Ő mégis megszólít, mégis munkálkodik, mégis üzenetet közöl. Istenem, mi lenne, ha teljesen átadnánk Neki magunkat? Kinyitnánk a csapot, engednénk, hadd áradjon, hadd sodorjon el teljes erővel! Mint egykor, az első pünkösdkor…
Ha meg tudnánk állni egyre többször ebben a teljesítményorientált világunkban, akkor képesek lennénk elcsendesedni az állandóan mindent elárasztó zaj ellenére is, és tudnánk így imádkozni: „Itt vagyok, Uram, rád figyelek! Beszélj hozzám!”.
Keresztyén Eszter
