Ma, nagypéntek napján Jézus Krisztus kereszthalálára emlékezünk. Kíváncsi vagy a tágabb összefüggésekre, amik Jézus halálának napján történtek? Tarts velünk! „Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig. Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Néhányan az ott állók közül, amikor ezt hallották, így szóltak: Íme, Illést hívja. Valaki elfutott, és ecettel megtöltve egy szivacsot, nádszálra tűzte azt, inni adott neki, és így szólt: Lássuk csak, eljön-e Illés, hogy levegye őt? Jézus pedig hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét. Ekkor a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt.” (Mk 15,33-38)…
Közelednek az ünnepi napok. Persze most még takarításra váró szobák, sütemény- és ételreceptek, lázas, gyors, fáradt készülődések választanak el tőle. Ma még távoli a holnapi nagypéntek fájdalma, s talán az is marad, ha a készülődés elcsúszik, s nem lesz időnk a kereszthalállal foglalatoskodni. Ahogy a feltámadás öröme is távoli és valószerűtlen – főként az elmúlt évek vendégeskedései és azok mámorai után. Készülünk az ünnepre, majd sikeresen belezuhanunk, és aztán próbálunk minél üdébben, frissebben, kijózanultan kászálódni ki belőle.
Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek. (Mát 5,6) Amikor tavaly nyáron új albérletbe költöztünk a férjemmel, tettem magamnak egy fogadalmat: minden reggel (de legalább hetente háromszor) a szokásosnál egy órával hamarabb felébredek, elmegyek futni, és közben valamilyen áhítatos hangoskönyvet hallgatok. Így egyszerre két régi életmódváltással kapcsolatos célomat is teljesítem: minden nap mozgok és (a már rutinná vált esti csendesség mellett) minden reggel szánok időt az Istennel való foglalkozásra.
Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. (Mát 5,10) Mikor a Hegyi Beszédet olvasom automatikusan aláfestő zene kapcsol be a fejemben, de ennél az igeversnél különösen felerősödik a hatása. Megjelenik előttem egy erős, dicsőségteljes Pál karakter, aki megviselten, leharcolva, tetőtől talpig befedve az út porával tör előre a menetszélben az Utolsó mohikán zenéjére. Vagy valami ilyesmi. Jó lenne ezt hinni. Hogy Isten igéjét képviselni ilyen nemes és felemelő, és az üldöztetés valami rambós életveszélyt jelent. De igazából ez nem így van (azoktól a kivételektől eltekintve, akiket tényleg így üldöznek). Ez az üldözés most csendes ellehetetlenítés. Meg megalázás.…
Csodálatos, tavaszi reggel volt. A madarak örömódákat zengtek, és a napon is érezni lehetett, hogy boldogabban kelt fel. Március vége volt már a kis faluban, ahonnan a kicsi Ráhel is a nappal együtt útnak indult. Előző este elhatározta, hogy neki bizony szüksége van egy szép, kényelmes székre. A hosszas kérlelés után nagymamája a következőtanácsot adta neki: – Menj be a városba, próbálj ki annyi széket, amennyire csak időd engedi, de a nap végére döntsd el melyik lesz az az egy, amit haza is hozol.
Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr! Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk. (Zsolt 126,1-3) Számomra különleges ez az igeszakasz, és illik egy különleges bibliai történethez: virágvasárnap történetéhez, amely arról beszél, hogyan vonult be Jézus Jeruzsálembe, az övéi közé. Akárhányszor veszem elő ezt a bibliai részletet, visszaemlékszek egy bevonulásra, amely számomra feledhetetlen és megismételhetetlen volt: az első lépésekre egy új életben, amelyben már nemcsak Isten, hanem az emberek előtt sem voltam egyedül, és szövetséget köthettem életem…
Boldog az az ember, akinek az ÚR nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság. (Zsolt 32:2) Én elég gyors vagyok, amikor mások munkájának kritizálásáról van szó. Rossz a szervezés, a szavalat mesterkélt, a lelkész semmi újat nem mondott, ez egy elég béna dizájn, az énekesnek idegesítő a hangja, satöbbi. Sőt, nekem így is tanították: ahhoz, hogy tudd, hogy egy cikk rossz, még nem kell tudnod jobbat írni nála. Ahhoz, hogy kimondjam, hogy az énekes hamisan énekel, nekem nem kell tudnom jobban énekelni. Így működik a kritika: valaki kiáll mások elé, nyújt valamilyen teljesítményt, próbálkozik, magához képest sokszor a legjobbat…
Elég nehezen viselem el, ha főnökösködnek felettem, pattognak és parancsolgatnak nekem. És itt nem a bölcs vezetői irányításra gondolok, hanem arra a bizonyos fület és lelket sértő hangvételre, amit a hatalom által megbűvölt emberek engednek meg maguknak – feltételezésük szerint szükségszerűen és jogosan. Ha ezt bárhol magam körül csak megneszelem, pillanatok alatt sercegő bombává válok. Viszont hatalmas volt a meglepetésem – inkább szégyenérzetem – akkor, mikor azzal szembesültem, hogy ezt a hangot és ezt a magatartást én is képes vagyok produkálni. Vezetőként vagy bármiféle hatalommal, többlettel, dominanciával rendelkezve sokszor átalakulhat a kép, és a korábban megértett személy a pillanatok töredéke…
“Dicsérjétek az Urat! Boldog ember az, aki az Urat féli, sok örömöt talál parancsolataiban.” (Zsolt 112,1) Jaj, alig várom a mai értekezletet! A főnök el fogja mondani, hogy mit talált ki nekem mára. Vajon hogy présel majd bele olyan dolgokba, amihez semmi kedvem? Ó, olyan jó, hogy van valaki, aki kitalálja, hogy mi a jó nekem! Most őszintén: hogy néznél arra az emberre, aki így ömleng neked hétfőn reggel? Pszichológust ajánlanál neki, vagy elvonókúrát? Milyen már, hogy valakinek az okoz boldogságot, ha utasítgatják meg parancsolgatnak neki! Pedig tud ez jó is lenni. Például amikor új vagyok egy helyen, és fogalmam…
„Ha pedig Isten valakinek gazdagságot és kincseket is adott, és megengedte neki, hogy azt élvezze, kivegye belőle a részét, és örüljön fáradozása eredményének: ez Isten ajándéka.” (Préd 5,18) Jézus arra buzdított minket, hogy az utolsót is adjuk oda, ez a poszt viszont nem erről szól. Inkább arról, hogy az anyagiak kérdése sokszor tabu családokon, közeli kapcsolaton belül is, de nagy baj, ha az Istennel való kapcsolatban is az marad. Amikor friss volt az életemben a felismerés, hogy Isten megváltott gyermeke vagyok, és ezért hálából rá figyelve szeretném élni az életem, a közvetlen környezetemben sokaknak feltűnt a változásom. Csipkedtek, kérdezgettek, próbára…
„Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol.” (Zsolt 84,6) Olykor azt hisszük, csak akkor van szükségünk Istenre, ha épp valami nehézséget kell megoldanunk… Van, hogy én magam is csak utólag érzem át annak jelentőségét, hogy Vele kezdjem a napomat, erőt kérjek hozzá, mert tegyük fel, átlagosnak ígérkezik. Aztán szinte a semmiből jön valami váratlan történés, ami teljesen kizökkent, a feje tetejére állít mindent, és hirtelen a kezelhetőnek tűnőből káosz lesz… Mert valahol az Istennel való időtöltés olyan a lelkünknek, mint az étel a testünknek: ha elhanyagoljuk, nem figyelünk oda rá, idővel egyre erőtlenebbek leszünk.…
„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” (Mát 5,7) Irgalom. Valamiért rögtön az alamizsnáért könyörgő koldus képe ugrott be. Aztán a parázna nő. Majd pedig a bethesdai beteg. Utóbbihoz érve elő is kerestem az igeszakaszt (János 5,1-15). Azt hiszem, EZ az irgalom. Amit Jézus a Bethesda tavánál harmincnyolc éve várakozó beteggel tesz. Azt gondolom, hogy a betegsége mellett ez a szerencsétlen végtelenül magányos lehetett. „Nincs emberem” – mondja, és iszonyú belegondolni, hogy harmincnyolc hosszú éven át ott várt a tó partján, s mindig elúszott előle a lehetőség. Valahányszor leszállt az Úr angyala és felkavarta a vizet, annyiszor tört darabokra. Esélye…