„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” (Mát 5,7)
Irgalom. Valamiért rögtön az alamizsnáért könyörgő koldus képe ugrott be. Aztán a parázna nő. Majd pedig a bethesdai beteg. Utóbbihoz érve elő is kerestem az igeszakaszt (János 5,1-15). Azt hiszem, EZ az irgalom. Amit Jézus a Bethesda tavánál harmincnyolc éve várakozó beteggel tesz.
Azt gondolom, hogy a betegsége mellett ez a szerencsétlen végtelenül magányos lehetett. „Nincs emberem” – mondja, és iszonyú belegondolni, hogy harmincnyolc hosszú éven át ott várt a tó partján, s mindig elúszott előle a lehetőség. Valahányszor leszállt az Úr angyala és felkavarta a vizet, annyiszor tört darabokra. Esélye sem volt meggyógyulni – nem volt segítsége, hogy időben oda érjen a célhoz. De pont emiatt elmenni sem tudott onnan. Ott ragadt a víz partján, egyedül, nyomorultan, vegetálva. Senki sem szánta meg. Senki sem vállalta, hogy vele együtt megvárja az angyalt, hogy végre kiszakadjon ebből a lehetetlen állapotból. A gyógyultak sem…
Talán magának való, morgó ember volt. Büdös, ápolatlan. Fertőző. Jajveszékelő. Kellemetlen. Senkinek sem hiányzó. Talán nem. Nem tudjuk. Ma mégis mind ismerjük a történetét, mert Jézus irgalmas volt vele. Esélyt adott neki. Gyógyulást. Reményt a reménytelen helyzetben. Életet.
TeSók, nagyon nehéz irgalmasnak lenni irgalmatlan világunkban. Észrevenni sem könnyű, ki vár épp a mi irgalmunkra. Azonban meggyőződésem, hogy rengeteg emberre lehetünk hatással. A koldusra. A munkatársra. A beosztottra. A kistesóra. A diákra. Az osztálytársra. Az öregre. Bárkire.
Arra kérlek, hogy imádkozz, és ma járj nyitott szemmel. Vedd észre, kinek lehetsz TE az embere! Kit segíthetsz gyógyuláshoz? Talán már évek óta rád vár. Ma ne hagyd cserben!
Kocsis Julika