Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek. (Mát 5,6)
Amikor tavaly nyáron új albérletbe költöztünk a férjemmel, tettem magamnak egy fogadalmat: minden reggel (de legalább hetente háromszor) a szokásosnál egy órával hamarabb felébredek, elmegyek futni, és közben valamilyen áhítatos hangoskönyvet hallgatok. Így egyszerre két régi életmódváltással kapcsolatos célomat is teljesítem: minden nap mozgok és (a már rutinná vált esti csendesség mellett) minden reggel szánok időt az Istennel való foglalkozásra.
Egy darabig többé-kevésbé tartottam magam a fogadalmamhoz. Majd egy idő után teljesen észrevétlenül megfeledkeztem ennek az elhatározásnak a spirituális részéről. M. Scott Peck két könyvének a befejezése után a lejátszási listám felhígult és lassan eltűnt belőle minden keresztény tartalom. Visszagondolva tényleg nem tudom eldönteni, hogy mikor és miért történt a váltás. Az egész biztos, hogy nem tudatos döntés volt: csak jóval később gondoltam vissza arra, hogy az elején a lelkem táplálása is része volt a tervnek. Lehet, hogy nincs nagy jelentősége ennek a történetnek, de számomra ijesztő volt a felismerés, hogy mennyire természetesen és észrevétlenül meg tudok feledkezni az Istennek szánt időről.
Az utóbbi napokban egyre rosszabb a közérzetem. Minden apróságot a szívemre veszek, rosszindulatot sejtek mindenkiben, tervezgetek, aztán újratervezek, de nem izgatottan, hanem nyugtalanul és minden döntésem helyességében kételkedve. Az elmúlt években már nem is emlékszem, hogy utoljára mikor hagytam ki a nagyböjtöt, mint most… Miközben próbálom megtalálni a forrását az egyre romló hangulatomnak, aközben pontosan tisztában vagyok azzal, hogy mi hiányzik. Az éhség hiányzik, a szomjúság hiányzik… Nem éhezem és szomjazom az igazságra eléggé ahhoz, hogy energiát és időt fektessek az Istennel való kapcsolatom ápolására. És mivel nem éhezem és nem szomjazom eléggé, boldog sem tudok lenni.
Nagyhét van. Ilyenkor még a reformátusok is böjtölnek. Készülünk a húsvétra és az úrvacsorára. Én általában nehezen tudom elszenvedni a folyamatosan panaszkodókat és a krónikus pesszimistákat, úgyhogy magamnak sem engedem meg, hogy a rossz közérzet felismerése, a szorongás bevallása ennyiben maradjon, és tartós állapottá váljon. Változtatni kell. Változtatni fogok.
Ha az elmúlt közel negyven napban aludtál is – még nem késő felébredni. Ha az eddigi életedben még sosem voltál ébren – akkor sincs még késő. Ha nem volt boldog a böjtöd – legyen boldog a húsvétod. Töltsd bűnbánattal a nagyhetet.
Molnár-Kovács Dorka
1 Hozzászólás
Pingback: "Ma még lehet" - TeSó blog